Nem szeretek.
Sosem éreztem rá az ízére.
Sosem láttam igazán értelmét.
A tizenkét perces borzalom diákkorom legrosszabb élményei közt valahol az élen szerepel.
Pedig labdáért, vagy labda után bármikor. Bármennyit képes vagyok.
A csapatomért meg aztán a bármennyinél még egyszer annyit.
Gondolkodás nélkül. Kimerülésig.
Az utolsó csepp erőig.
Aztán egy időre nem volt csapat.
Nem volt helyiség.
Nem lehetett olyan, hogy együtt.
Aztán jött a tizenkilences, ami elvitte az erőt is.
S maradt a kimerülés mozdulat nélkül, csapat nélkül.
Nem szeretek, de elkezdtem.
Rövideket.
Csak az ismerős házig.
Aztán már vissza is.
Aztán még egy kicsit tovább.
Vártam, hogy holnaptól kevésbé fájjon.
Általában jobban fájt.
Mégis egyre több lett a „még egy kicsit tovább”.
Aztán lassan értelmet kaptak a percek.
Hogy akarni kell a többet.
Hogy az akaratnak is kell edzés.
Hogy van, mikor tenni kell magamért is kimerülésig.
Hogy a fájdalom lehet a küzdés jele is.
Hogy a küzdés közben sokszorozódik az erő is.
…és, hogy egy szelíd, bátorító Lélek láthatatlanul mellettem szalad.
eRZSé
