Halk kattanással nyílik az ajtó, és jóleső érzéssel szívom magamba az ismerős illatokat. A frissen mosott ruhák és a konyhakerti növények édeskés fátyollal ölelnek körül, miközben papucsba bújtatom sajgó lábaim, és végre elengedem magam az egész napos feszült mosolygás és jó modor után. Végre szabadjára engedem a felgyülemlett feszültséget, és besétálok a kisszobába, ahol hívogatóan néz rám a sárga fotel. Belehuppanok, és hosszú idő után újra imára kulcsolom a kezem. Nehezen jönnek a szavak, keserű könnyek és kimondhatatlan vádak tolakodnak előre. Nem akartam hallani Istent, nem akartam megérteni a céljait, jó ideje elzárkóztam mindentől és mindenkitől. De ma azt mondtam: „Elég ebből a csendes kínlódásból!” Megpróbáltam kinyitni a szívem, és Isten a maga szeretetteljes és félreérthetetlen módján magához ölelt és ezt mondta:
„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.” (1Pt 4,12) Majd hozzátette: „Mert a mi pillanatnyi szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.” (1Kor 4,14–17)
Mindannyiunk életútja, ajándékai, próbatételei és örömei teljesen egyedülállóak, de egyvalami mégis összeköt minket. Jézus emberré lett, hogy átélje mindezt. Gyakran hosszú időbe telik, míg egy-egy szituáció vagy életszakasz rendeződik, de Isten képes arra, hogy éppen a körülmények ellenére átöleljen bennünket és emlékeztessen rá, hogy ez a rövid idő véget ér, és a feladatunk végeztével hazavár minket az örök dicsőségbe.
