Mennyit nyom a latban egy feltámadás?
Ma a keresztyénség legáltalánosabb problémája a kételkedés. Első olvasásra talán nem meglepetés, szerintem azonban nem így kéne lennie. Még mielőtt bárki félreértené, a kételkedést nem olyan esetekre értem, mikor az egyháztagok nehéz kérdésekkel fordulnak a lelkipásztorhoz, még ha egyes helyzetekben a hitehagyás peremén állók azzal a céllal is hozzák fel kétségeiket, hogy bizonyítsák, a vallás mennyire észszerűtlen.
A kételkedés alatt arra gondolok, hogy a keresztyénség legnagyobb és legfontosabb alapjait vetjük hívőként napi szinten vizsgálat alá. Tudatosítanunk kell, hogy a „hit” bibliai keretek közt nem azt jelenti, mennyire fogadjuk el Isten létezését, hanem hogy bízunk-e benne annyira az élet sodrásában, hogy engedelmeskedjünk is neki. Hallottam már fiatalokat így szólni: „én bizony hiszek Istenben”, de amikor megnéztük, mit jelent Krisztust követni szent életben, ekképp: „nem kell az egész Bibliát elhinni”.
Persze mind hajlamosak vagyunk a melléfogásra. Gondolhatjuk viszont azt, hogy Isten a szavai egy részét igazságnak szánta, más részeit azonban csak képzelgésként hagyta meg nekünk? Hogy tisztázzuk: Jézus bizonyságot tett az Ószövetségről, az apostolait pedig tanításra hatalmazta fel, így az Újszövetség hitelességét is tanúsította. Hogy tanúskodott önmagáról? Egész életét csodák kísérték, de a legnagyobb biztosíték, hogy az emberiség színe-javával ellentétben, ő feltámadt a halálból. Ha a feltámadás igaz, akkor bizony ennek fele se tréfa, és a keresztyénség nem az önmegvalósítás egy útja, hanem döntést követel a részünkről örök élet és halál közt. A döntés pedig nem áll meg Isten „elfogadásában”, hanem egy életöltőt igényel. Nincs időnk továbbra is azt latolgatni, hogy Isten tényleg cselekszik-e a mindennapokban, hanem meg kell tennünk a következő lépéseket az odaszánt élet felé.
Ebben van az evangélium, a legkedvesebb örömhír, de a leghangosabb vészjelző is egyszerre. Próbáljunk meg ennek tudatában elmélyedni.
Deák Richárd
