Talán még hordoz magában valamilyen jelentőséget ez a rövid gondolat, de az is lehet, hogy szépen lassan elsüllyed a túl sokat hangoztatott, és oly kevés tartalommal bíró klisék kimeríthetetlen tárházában. Egyre több gyűlölet vesz körül bennünket, a gondolatainkba belopódzik a félelem, a bizonytalanság és a fásultság. Kirakat-életet építünk magunknak, ahol a fényképeken mindenki mosolyog, minden tökéletes és könnyen irányítható. Rejtve maradnak a haragos viták, a forró könnyek és az elfuserált próbálkozások, pedig ugyanolyan fontos részét képezik az életünknek és nem kellene szégyent éreznünk miattuk.
Valamiért mégis félünk kimutatni a valódi érzéseinket, mosolyt erőltetünk az arcunkra, amikor ordítani szeretnénk. Elrejtőzünk egymás elől és csak azt mutatjuk meg, amit elég jónak tartunk. Az egyik legelemibb vágyunk, hogy szeretve és elfogadva érezzük magunkat. Sokféleképpen próbáljuk palástolni ezt az érzést, néha közöny, folyamatos komolytalankodás vagy megközelíthetetlenség álarcát öltjük magunkra, de végeredményben mégis ott motoszkál bennünk a gondolat: "Szeretném, ha úgy szeretnének, ahogy vagyok".
A legjobb dolog, amit az Istennel való kapcsolatomban átéltem, hogy feltétel nélkül szeretve vagyok. Néha elbizonytalanodom, de akkor is tudom, hogy van valaki, aki annyira szeretett, hogy meghalt értem és ez számomra mindennél többet elmond Istenről. Ez az óriási és érthetetlen szeretet arra késztet, hogy a kudarcok után ne adjam fel, hanem tovább küzdjek. Ez a szeretet kiűzi a szívemből a félelmet és a bizonytalanságot.
Ez a szeretet már-már szinte szorítja a szívem, hogy másoknak is muszáj elmondanom, milyen jó az Úr, aki szeretetből szeretetre teremtett minket és azért vagyunk képesek szeretni, mert Ő előbb szeretett minket.
Szabina
