Követtem őt. Ott akkor, a parton, mindent otthagytam érte. Nap mint nap, hallottam hangját, közelről láttam csodáit. Követtem, bárhová ment. Hittem abban, ami róla megíratott. Tudtam ki Ő.
De nem volt közöm hozzá…
Egészen addig, míg aztán eljött az Ő órája, s vacsorához hívott. Épp ünnepre készültünk. További csodákra. Izgatottan vártuk, hogy majd dicsőségesen uralomra tör, széttör minden rabláncot, s mindent úgy tesz, ahogy az reményeinkben ragyogott.
Különös este volt. Minden szó, mozdulat, tekintet napokkal később kapott igazi értelmet számomra. Akkor, ott, nem értettem Őt. Nem engedhettem, hogy megtegye. Kiáltani tudtam volna, mikor a lábamhoz térdelt: - Nem! Soha!
Tiszta szeretettel nézett fel rám:
- „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.”
Követtem őt. Ott akkor, a parton, mindent otthagytam érte. Nap mint nap, hallottam hangját, közelről láttam csodáit. Követtem, bárhová ment. Hittem abban, ami róla megíratott. Tudtam ki Ő.
Aztán közöm lett hozzá. Mert megmosott, s mert szeretett.
Szeretett mindvégig…
„…szerette az övéit e világban, szerette őket mindvégig.”
János ev. 13,1-10.
eRZSé
