Időpont:
2021. máj. 23.
ÍGÉRET
Láttam a nyomaidat a homokban.
A lábujjaid lenyomatait
Ahogyan évgyűrű módjára formálták
A pörgő szemcsés anyagot.
A sorból hiányzott egynéhány lábnyom.
A fával kezdődött.
Az élet meleg táplálójával.
Faforgácsban fürdéssel,
Kis tutaj építéssel.
Apádnak szólítottad,
Mestered volt a műhelyben.
Mester lettél te is.
Nekünk.
Mikor jöttél,
Reggel, csendben,
Mezítláb, s mondtad:
Kövessetek!
Láttuk a karizmodat,
A kimunkált kezedet,
Nem állhattuk a tekinteted.
Nem perzselt, nem égetett,
Csak átfolyt rajtunk,
Vesénkig, velőnkig,
Az idegpályáink
utolsó szinapszisáig.
Követtük a jeleket,
Mentünk utánad,
homokon, vizen.
Vitted a gerendát,
S az vitt téged,
A nehéz, durva rostos
Primitív fatákolmány,
A halálba.
Másnapra elmosta a tenger
A lábaid nyomát.
A könnyeink nem a tekintetedet.
Most mégis újra eljöttél.
Lábnyomok nélkül.
Ülünk. Eszünk.
Halat, s kenyeret.
S már harmadszor kérded:
Szeretlek e téged?
Már nem fogadkozhatom,
Már nem vágok füleket,
Nem képzelem, hogy én majd
Mindent.
Ellőttem mind a töltényeket.
Te tudod, hogy szeretlek.
Bármit is jelentsen ez.
Susog a fák lombja.
Akkor is susogott.
Kardok is csörögtek,
A gonoszság csörtetett.
Ma máshogy lengenek
Az öreg olajfák.
Láttunk a vízen járni.
Most elrepülsz.
Menjetek!
Tegyetek!
Maradjatok!
Elküldöm!
Remeg a lelkem,
Megyek együtt a többiekkel.
Fel, a házba.
Az összes árnyék cseppnyi remény,
Hogy megjelensz.
De zárunk.
Ajtót. Zsalut. Emléket.
Várjunk még?
Vagy menjünk,
Ismét vissza,
A partra?
Remegés. Földrengés?
Minden mozdul,
Nem csak remeg,
Robban a lelkem,
Fénylünk, lángolunk,
Prófétálunk, bátrak vagyunk!
Mi történik velünk?
Csak ömlik a fény,
A szobánkba, a réseinkbe,
A titkainkba, a történetünkbe!
Valóban elküldted.
/Süll Mária/
Áldott pünkösd ünnepet!
