Időpont:
2014. okt. 26.
Sziasztok!
"Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek" (Jer 29,11).
Az utóbbi időben sokat gondolkodtam Isten szabadításán. Azon, hogy vajon Isten hogyan, milyen úton, mikor szabadít meg bizonyos dolgokból. Hogy miért kerülünk bele sokszor olyan nehéz helyzetekbe is, amiknek nem értjük az okát, a célját, és talán azt sem tudjuk meddig bírjuk még így. Vajon Isten meddig hagyja ezt, vagy azt? Vajon a másik miért jut túl valamin gyorsabban, és én miért nem? Öt miért szabadítja meg egy ének, egy ima közben, és velem ez miért nem történik meg? Isten tényleg szabadító Isten? Aztán sokszor elképzeltem, hogy hogyan fog majd megtörténni. És vártam, hogy az legyen. De nem lett. Később arra jöttem rá, hogy az idők, és a módszerek sem a mi dolgaink. Nem tudhatjuk, hogy mikor, minek van az ideje, és azt sem, hogy hogyan fogunk majd tőle megválni. Nem akkor szabadulunk meg, ha a legjobban kérjük, vagy a legtisztábban vágyakozunk rá, vagy a legalázatosabbak vagyunk. Hanem akkor, amikor az Úr akarja, és úgy, ahogyan az Úr akarja. De nem azért, mert ő ilyen önkényes lenne, és nem látná, nem érezné át a szenvedésünket. Hanem mert ő ismeri a legjobban a lelkünket, a helyzetünket, és ő tudja mikor, és hogyan a legjobb nekünk. Ö tudja a mit, és a miért kérdésekre is a választ. És van, amikor kell róluk nekünk is tudnunk, de van, amikor nem. A mi dolgunk a bizalom, a remény, a hit, hogy ráálljunk az Ö akaratára, és átadjuk neki a helyet. (Bocsi, hogy ilyen sokat írtam 😀 ) Imádkozzunk:
Imádkozzunk továbbá Lukácsért és az egész családjáért, hogy Istenben találjanak vigaszra.
Ui. 3 perc: a keresztényüldözéstől szenvedőket is hordozzuk imáinkban.
Szeretettel,
Sz. Ádám
