Ahogy kinézek az ablakon megáll rajta a tekintetem. Hirtelen megállok, nem tudok máshová nézni. A lábaim szinte maguktól indulnak el kifelé a szobából, hogy minél többet láthassak belőle.
Rögtön meg akarom örökíteni ezt a szépséget. Mintha, csak így lehetne az enyém. Pedig jól tudom...nincs rá eszköz, amivel mindez befogadható, elraktározható lenne.
Aztán már csak nézem és figyelek. Nincs szín, amely ne látszódna benne. Nincs egyetlen ugyanolyan forma sem. Mosollyal az arcomon keresem, melyik szín tetszik belőle a legjobban. Meg melyik forma. Teljesen mozdulatlannak látom, pedig minden pillanatban másmilyen. Semmi sem történik, de nem tudom a szemem levenni róla. Pár percre én is mozdulatlanná válok. Gyönyörködök.
Hogy tud valaki ilyet alkotni? Visszhangzik bennem a kérdés. Közelemben a tücsök mintha válaszolna. Hangja különösen illik a pillanathoz.
Halványodnak a színek. Egyenesednek, simulnak, s lassan tűnnek el a formák.
Még mindig mosoly van az arcomon. Megköszönöm a pillanatot.
A naplementét.
S az Alkotót.
eRZSé
2020.08.06.
Foto: Nagy Emese
