Azt hiszem, hogy a most örömének megtalálása igazán csak akkor nehéz, ha belegondolunk, mitől is kéne boldognak lennem most. Számomra evidens, hogy a boldogság és az elégedettség nem egy jövőbeli dolog, hanem a jelenben létezik folyamatosan, mégis igen nehéz megragadni és átélni.
Sokszor érzem, hogy csak úgy vagyok. Nem élek, nem szeretek, hanem csak létezem és teszek dolgokat. Márpedig talán az így eltöltött idő a legjobban elvesztegetett a napjaid számából. Ennek kipótlására sokszor kerestem a választ olyanokkal, hogy ha megtalálnám azt az embert, akit nem érzek olyan távolinak magamtól, aki hasonlóan gondolkodik, akkor majd lesz egy húzóerő, ami az értelem felfogására kényszerít. De nem. Senki sem olyan mint te, és mégis mindenki. Nem egy ember van, aki kiegészít, hanem az összes, aki a környezetedben azért van, hogy téged teljessé tegyen. Egyek Jézus Krisztusban, a teste részei. Akkor mégis miért lennénk távol egymástól, miért ne lehetne egységben a világunk akkor is, ha az emberi felfogás nem ezt diktálja?
A másik gyakori reakcióm erre az érzésre, amikor elkezdem keresni az utat, amit Isten készített a számomra. Görcsösen. Jövő miatti pánik, az, hogy imában keresem, de mégsem találom, a történések túlzott siettetése. És a válasz mindig majd kiböki a szemem, a hibába mégis naponta beleesem: Mindennek rendelt ideje van.
Ezután rájöttem, hogyan igazíthatnám ezeket az elveket a magam gyakorlatias életéhez. Ahhoz, hogy ne csak tudjam, de érezzem is a jelenbeni boldogságot, szükségem van az egység erősítésére. Egy Istennel a testben: ezért igyekszem sokat inni, ami frissít, és jólesik a testemnek. Igyekszem olyat enni, ami a legközelebb áll a természeteshez, végül is csak az lehet, amit az Ő lénye járt át. Ugyanakkor karban is kell tartanom a testem, mivel olyan csodásan működik, hogyha jól van dolgoztatva, még fizikailag is boldogsághormonok szabadulnak fel! Egy Istennel a lélekben: Nagyon nehéz dolog. Úgy kell szeretnem a mellettem lévőket, hogy közben ne legyek képmutató. Őszintébben kell beszélgetnem Istennel, mint bárki mással. Harmonikus alapjai kell, hogy legyenek a viselkedésemnek. Sorolhatnám. Egy Istennel, a világgal, a most megtörténő dolgokkal, a céljaitokkal: Nem kell kitalálni, mi a terve veled. Mutatni fogja. Nem kell aggódni, jó helyen vagy-e. Oda helyezett. És ami az éned legmélyéről jön, szándék és mögöttes célok nélkül, az a te igazi boldoggá tevőd és értelmet adód az életedben.
Szeretek írni. Szeretem elmondani az embereknek, amit erről a nagy egységről tapasztalok. Azt is szeretem elmondani, hogy milyen érzés, amikor bombatalálatok érik a fejem, ha nagyon-nagyon ízes irodalomtól vagyok körülvéve. Ez valami alap talán ahhoz, mivel kéne eltöltenem az itteni néhány évem?
És ha már teljes csendben tudsz teát inni valakivel, úgy, hogy olyan, mintha özönlenének belőletek a szavak... lehetséges ilyen magas szintű megtapasztalása az egységnek?
