Random vers, vagymi. Csak nektek, csak most. 🙂
Nyomjuk a levegőt, préseljük tüdejét, jelenlétünk betölti a tér miértjét. Szemedbe nézvén futni támad kedvem, de a meleg nem enged, köteleket fon körém, s az éter lángba borul lángoló arcod kísértetétől gondolataim peremén.
Talán ez a nyári fülledtség.
Ülök a kertben, port szippantva, elmélázva, befelé fordul a szemgolyóm, ahogy a forróság vihogva átjárja. Remeg a kezem a tollat fogva, ahogy búcsút veszek tőled, s engedem, hogy a türelem új virágot ültessen bennem. Lépteim felverik a port, ahogy visszhangzom a semmiben, s kereslek a rózsafában, de csak a tüskét látom előttem.
Leszakítom, hátha te vagy, de az meggyullad a kezemben, ahogy a nap perzseli. Még mindig sok a mi van, ha, de érzékeim dicsérik a szenvedést, a bizonytalanságot, és csak várni tudnak, türelmet tanulnak a nyári fülledtségben.
A jó Isten keze, ami tart, nem enged, s újra a fülembe súgja, ez mind a tervem volt, szeretlek.
Pontosan ez a nyári fülledtség.
Kiszáradt torok, lankadó figyelem, mire a paplan végét meglelem, már dúdolom a dalt, a bájolót, az álomba ringatót.
A csillagok fölöttem Téged ölelnek s szemeidre az álom leple hull, a bölcs öreg fekete, tintaként mossa tudatom partjait minduntalan Hozzád lökve vissza.
Nyugtalan az éj, mint a száraz, levegőtlen szobád a belváros forgatagában, de te egyszer sem figyelsz holmi autófényekre az ablakban tükröződve, te is arra gondolsz, mint amire én, hogy mi vagyunk a nyári fülledtség.
