Tisztán emlékszem. Olyan nyirkos, őszi hideg volt, mint ma. A korán érkező sötét beborította már, az amúgy is árnyékos mellékutcát. A kiskapu csukva várt, hideg ujjaim miatt a picike kulcs nehezen találta meg helyét a zárban. Mindig is szerettem a kiskapun bemenni, mert jó érzés belesni még belépés előtt a veranda egyforma ablakain. A pattogó festékű kapu csukódó hangját, száz közül felismerem.
Már a járdán haladva láttam, hogy a konyhaablakból szokatlanul éles fény tör a belső udvarra. Nagypapa gondosan ügyel arra, mit látni kintről, de azon este elfelejtette behúzni a sötétítő függönyt. Ajtónyitás előtt meghúzódtam pár pillanatra a hívogató ablak alatt, s pár másodpercre megálltak a ködlepte gondolatok a fejemben. Amit láttam, azt hiszem egy életre beégett a retinámba. Nagypapa Bibliájával a kezében ült a konyhai fotelben, régi vastag szemüvege az orra hegyére csúszott. Nagymama hétköznap használt virágmintás kötényében nagypapához hajolva figyelt a szavakra. Látszott az igyekezet, ahogy bal fülét próbálja minél jobban nagypapa szájához tartani, mivel gyengülő hallása miatt kevesebbet érzékelt a beszédből. Aztán becsukódott a nagy, kemény borítójú könyv, és még közelebb hajolva egymáshoz, összekulcsolódtak az idős kezek.
Egy szót sem hallottam, de minden szót értettem. A szívemmel azt hiszem. Percekig nem mertem belépni, inkább leoldottam lelkem saruit és hálakönnyeimmel az ablak alól kapcsolódtam bele a hármas szövetség rejtelmébe, amit bár kikutatni nem lehet, de áldásait nap mint nap érzem. Ma is, a fonál hetvenedik évében.
eRZSé
