Különleges dátum a naptáramban.
Mondhatni piros betűs.
Élvezem, mikor még hónapokkal előtte csak próbáljuk kitalálni, mivel tudjuk elcsípni azt a tizedmásodpercnyi, drágakő értékű figyelmüket. Mi lesz majd az, ami áttör a sok álarc mögött rejtegetett, viharokban edzett képmásarcon, át egészen a szív retinájáig.
Azon agyalunk, hogyan tudjuk majd úgy ölelni őket szavainkkal, hogy az ne neveljen, hanem szeressen.
Első napi konkrét eszmélésem mindig a zsongás. A nevetéssel, viccekkel, izgatottsággal teli hangzavar. Mind mondja. Ki hangosan, ki szavak nélkül, de jelzi, hogy ott van. És azt várja, hogy fontos legyen, az hogy ott van.
Telnek a napok, és mintha egyre mélyebbre törnének engem is a közös imák. Talán mert szívet szorongató, mikor hús-vér közelből látom a küzdést...
Küzdést a gyógyulásra váró tátongó sebek felett.
Küzdést a közönnyel.
Küzdést a felkelés értelméért, a könnyek miértjeiért.
Küzdést a bántás nyomdafestéket nem tűrő reflexválaszaival.
Küzdést a megfogalmazhatatlan, ordítani képtelen, mennydörgéshangú, …néma szorongással.
Küzdést az érzéssel, mikor…
„A szívem akár egy bezárt bódé
egy tengerparti, elhagyatott kempingben.
És tél van.”*
Aztán újra nyomasztóan csend van. Hullafáradtan, túlcsorduló hálával ülünk egymás körül és próbáljuk kitalálni, hogy szerethet minket ennyire az Isten, hogy késszé tegyen őket is ennyire szeretni.
Csak úgy, ahogy vannak.
Ahogy Ő teszi.
Feltétel nélkül.
eRZSé
