Kimentem sétálni.
Jólesett, hogy szemergett az eső. Tapasztalt kísérő módjára nagyon tapintatosan, nagyon diszkréten tette ezt. Érezhető volt, nem akarja, hogy miatta forduljak vissza. Csak a kabátomról visszhangzó halk koppanások árulták el őt, mert nem igen látszottam ki a gondolatokból.
Az első métereken csak addig jutottam, hogy lélegeztem. Lépésről lépésre. A sötét este már az első forduló után segített egyszerűsíteni a tereken, a dolgokon, amik mellett elhaladtam. Csak annyit mutatott az útból, amennyire épp szükségem volt. A halványan megvilágított aszfalton kívül kevés mozzanat kérte a figyelmem.
Azt éreztem, valahogy most csak a hangok érnek el. Az egyenletes kopogás, a vad kutyaugatás, a közelgő autó fröcsögő keréknyoma. Így aztán becsatlakoztam én is. Először csak suttogva, mintha rajtam kívül más nem hallaná. Aztán egyre hangosabban, mintha csak akkor hallaná meg.
Nem tudom, hogy a beszédben, vagy a léptekben merültem-e ki először. Elhallgattam és csak a szívem halk koppanása mondta ki: „Jólesne, ha most mellettem sétálnál…"
Pár pillanat múlva megálltak a lépteim. Nem a kimerüléstől. Inkább a választól, amit az esőcseppek egész úton 'morzejeleztek', de egészen addig nem volt hozzá kódom.
Hazáig beszélgettünk.
Már tudom, így kellett volna kezdenem…
Kimentünk sétálni.
eRZSé
