Rámsötétedett. Újra. Már üresek a termek.
Körülöttem papírlapokon betűk, számok, …életek.
Esetté zsugorított hideg ismeret. Hirtelen én is fázni kezdek.
Aztán, ahogy írom visszafordulnak az elköszönt tekintetek. Ismerősen várakoznak, hogy merre irányítom őket. Beengedem vagy elengedem.
Közben újra látom a meglepett gyerekszemeket, mikor azt mondom: „Te csak játssz nyugodtan, míg mi beszélünk anyával és apával.” Aztán miközben velük beszélek, folyton kivágyakozom a szomszéd terembe őmellé játszani. Meleget érezni, derűt találni.
Mindenki másképp ül velem szemben míg beszélgetünk.
Valaki tele van kérdésekkel, de nem vár választ.
Valaki szótlan, folyamatosan a kezét tördeli és a kimondatlan kérdések könnyek formájában csorognak le tehetetlenül az arcán.
Valaki tagad és valaki elfogad.
Mindig ugyanarra a kanapéra ülök, és mindig másként állok fel. Meleg ujjlenyomatokkal a lelkemen.
És közben minden erőmmel küzdök a hideg ellen …bátorító szóval, kinyújtott kézzel, néma fohásszal, …mosollyal.
Aztán elköszönünk.
Holnap újabb tekintetek.
Lassan ballagok. Azt mondják, a hideg este simítja a gondolatokat.
Félúton feltekintek a csillagos égre. Önkéntelenül is megállok. Meleget érzek.
Tudom, hogy tudja, hány ujjlenyomat fér még el a lelkemen.
eRZSé
