Bevezetésként annyit szeretnék elmondani, hogy apukám katolikus, anyukám református. Mikor megszülettem, nem kereszteltek meg, mert nem tudták eldönteni, mire kereszteljenek. Lányokat anya után szoktak, de mivel Barton sem református templom, sem gyülekezet, hát abban maradtak, hogy majd eldöntjük húgommal, ha felnövünk. Így nem jártunk se templomba, se hittanra – helyette etika órán koptattuk a padot –, se keresztyén közösségbe, se táborokba. Csak nagymamáink tanították meg nekünk mindkét felekezet esti imáját, amit szoktak velünk olykor imádkozni, ha náluk aludtunk. Ezenkívül egyszer anyukám hozott nekünk egy képes gyerekbibliát, nagyon szép képek voltak benne, de nem olvastak fel belőle, csak úgy ott volt a polcon, és néha belelapoztam, talán később bele is olvasgattam.
Ezek után az előzmények után kerültem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. A szobatársnőim közül az egyik a hittudományin végezte a másik szakját, hitoktatónak tanult, de a kollégiumban is sok hívő társam lakott. Minden hétfőn odajárt hozzánk az egyetemi lelkész misézni, amire hívtak a lányok. Nagyon szerettem járni, megragadtak a gitáros ifjúsági énekek, és Péter atya is nagyon kedves volt. Kedveltem az ottani lányokat is, jó közösség volt, így odaszoktam. Nagyon sok tanulnivalómnak kellett lenni, ha nem mentem. Egyszer Péter atya még arra is megkért, hogy olvassam a szentleckét, szegény, nem tudta, hogy még keresztelve sem vagyok. Tehát voltak ezek a behatások, ingerek, a lányok, akik hitelesek voltak, a lakótársam, aki szinte elém élte Jézust, úgyhogy csak azon kaptam magam, hogy itthon Barton is misére járok minden vasárnap, aztán hétfőn a kollégiumban, ill. péntekenként nem eszek húst és hasonlók. Ugye ezt láttam a lányoktól, és én is közéjük akartam tartozni, én is olyan akartam lenni, mint ők. Egyik hamvazószerdán még hamvazkodtam is, egyszóval mentem a lányok után, a lányokkal, de ott bent az „Isten alakú űr” még üresen tátongott.
Közben történtek olyan dolgok, amelyek miatt nagyon mélyre kerültem. Egy komoly döntést kellett meghoznom, ahol az Atyánknak tetsző döntés helyett a könnyebbnek tűnőt választottam, mert a megtévesztő csordultig töltött félelemmel. Akkor még nem ismertem Jézust úgy, ahogy ma, nem volt erős hitem. A történtek után nagyon rossz lelkiállapotba kerültem, utólag jöttem rá, hogy valószínűleg depressziós voltam. Nagyon lefogytam, de hiába ettem, már ami lement, nem híztam; bárhol bármikor elsírtam magam, teljesen a padlóra kerültem. Ilyenkor mutatkozik meg, mennyire szeret minket Isten, mennyire irgalmas hozzánk. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki.” (Ézs 42,3) Én ezt úgy éltem meg, hogy lehajolt hozzám bűnöshöz. A lakótársamon keresztül mutatta meg szeretetét.
Mikor elmentem hozzájuk nyaralni, olyan szeretetet, elfogadást tapasztaltam meg náluk, amilyent még előtte sose, gyógyítólag hatott rám. Szerintem a mai napig nem is sejtik, hogy milyen csodás eszközök voltak ők Isten kezében. Hónapokig nem kaptam itthon se vigaszt, se segítséget, semmit, és ott náluk megérezhettem Atyánk szeretetét. Elkezdtem gyógyulni minden értelemben, s egyre inkább elkezdtem gondolkodni rajta, hogy jó lenne megkeresztelkedni. Az utolsó löketet az adta meg, mikor meglátogattuk egyszer anyukám nagynénijét, aki hallottam, mikor megkérdezte anyukámat, megvagyunk-e már keresztelve. Aztán elhangzott a kérdés, hogy de mi lenne, ha meghalnánk, ne adj’ Isten, anélkül, hogy megkereszteltek volna. Ez engem nagyon mélyen megérintett és elgondolkodtatott.
Nagyon érdekes, hogy bár végig katolikus közegben voltam, a lányok körülöttem, az egyetem, a hely, ahol lakom, szinte minden, mégis úgy éreztem, hogy a református hitvallás sokkal közelebb áll hozzám. Jó lelki vezetőm volt Feszty Zsolt személyében, megerősödtem hitben, azóta az Úrral járok. Vannak hullámvölgyeim, de tudom, hogy Jézus minden próbában, minden mélységben velem van, és tart a tenyerén, ahogy ezt a megtérésemkor is megtapasztalhattam. Bizonyosságom van, hogy nem üres szólam, miszerint utána megy az elveszettnek, és felemel a bűneinkből. Talán épp ezért közel áll hozzám ez az igevers: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)
Atyánk megbocsátó kegyelmét megtapasztalni leírhatatlan. Nekem ez az újjászületés a MINDEN, a legnagyobb ajándék, amit kaphattam. Neki hálából, viszontszeretve Őt próbálom élni az életem hátralevő részét.
Bartal Mónika
