Zöldeskék színű volt. Aztán világos, tiszta zöld és türkiz.
Már akkor mosoly ült az arcomon, mikor a forgalmas útról befordultam a platánokkal díszített szűk utcába. A kis lejtő még inkább felgyorsította az amúgy is mindig siető lépteimet. Jóleső izgatottsággal kerestem az ismerős cserepeket, fakapukat, járdaszegélyeket. Döbbenten láttam, hogy a tűzoltókocsi eltűnt, csupán a vas talpazat árulkodott arról, hogy évekkel ezelőtt még ott állt. Kedvenc parasztházam változatlan pompájában üdvözölt, ami különleges módon adta jelét annak, hogy van, ami nem változik. A templom melletti udvarból kiszűrődő élő gitármuzsika hallatán friss emlékek szegődtek mellém útitársként. A sínekhez érve aztán egyre nagyobb embertömeg hömpölygött körülöttem. Köztük haladva az az érzésem támadt, mintha csak azért jöttek volna, hogy eltakarják a szépséget, nem pedig azért, hogy megragadják.
Az illatát akkor kezdtem érezni, amikor már a vitorlák ismerősen integettek a kikötő felől. A köves részhez érve a lépteim gondolatokká lassultak, mintha kövek helyett emlékeken sétálnék. A hullámok zenéjére mosolyok jelentek meg előttem, nagy nevetések, igaz barátok. Gondolatban kirajzolódott az erős szélben készült közös kép pillanatkockája és a nagy fogadalmunk: „jövőre ugyanitt”.
Hálaimámat csónakká hajtogattam és vízre bocsátottam, mert bár a jövő mást hozott, a szeretet sima vonalait mélyre vájta bennünk a közös sodrás. Igen... van, ami nem változik.
A kikötőből még újra visszanéztem.
Zöldeskék színű. Világos, tiszta zöld és türkiz. Olyan szép, amilyenre emlékeztem.
eRZSé
