Egyszerű hétköznapi helyzet teljesen nem hétköznapi tartalommal megtöltve. Leültünk egymással szemben és beszélgetni kezdtünk. Szót szóba öltve észrevétlenül eveztünk át a tiszteletkörökből az emberi lélek mélységeibe, titkokkal, szégyennel és fájdalommal teljes kerteken át visszasétáltunk a múltba. A kimondott szavak megkönnyebbülést hoztak magukkal.
„Nem tudom, miért mondtam el ezt neked” – tette hozzá zavartan a legvégén, majd lassú, ám egy picivel könnyedebb léptekkel továbbment. A bizalom azonban könnyű fátyolként hullott ránk és többé nem ment sehová.
Néha évekbe telik, míg Isten felkészít bennünket a szolgálatra. Néha küzdelmekkel és maradandó fájdalommal teljes az út, akárcsak Jákóbnál (1Móz 32), és nem múlik el nyom nélkül. Talán éppen ez segít abban, hogy sose felejtsük el, kik vagyunk és mennyit kellett Istennek „vesződnie” velünk, míg végre megszabadultunk az önigazultságtól és az ítélkezéstől. Ekkor léphet helyébe az a fajta szeretet, amivel csak Isten töltheti meg a szívünket, és általa magához öleli azokat, akiknek megtört a szíve.
Évekkel ezelőtt számomra a szolgálat azt jelentette, ami fényesen ragyogott az emberek szeme előtt: az éneket és zenét, a magával ragadó szavakat és a veleszületett tehetség minden lehetséges megnyilvánulását. Ma már úgy érzem, a szolgálat az isteni szeretet száz- és ezerféle megnyilvánulása, hangos és csendes, látható és láthatatlan, a legfontosabb, hogy magunkkal vigyük Isten szeretetét a szívünkben.
Itt vagyok. Küldj engem!
