"...Simon anyósát pedig magas láz gyötörte, és szóltak az érdekében Jézusnak." (Lk 4,38 b)
Nem tudom, hogy Péter mennyire „komálta“ a saját anyósát, vagy hogyan éldegéltek együtt a kapernaumi (település a Galileai-tó partján – szerk. megj.) házikóban. Nem tudhatom, hogy vajon a mama sütött-e zserbót, vagy zsörtölődött-e azon, hogy Simon Péterék semmit sem fogtak az előző esti halászat során. Sejtelmem sincs, hogy volt-e ott csetepaté, vagy elválasztott konyha, esetleg hátsó, felső lakrész, ahol a fiatalok háborítatlanul külön lehettek.
Elképzelve az életüket, eszembe jut, hogy gyermekkoromban apám egyik kollégája gyakran látogatott meg veskóci otthonunkban. Vendégeskedései során, ha a családjáról kérdeztük, egy „piros“ cigire gyújtva, kicsit fanyar mosollyal az ábrázatán mindig ezt mondogatta: „Akkor jó az anyós, ha porhanyós!“ Mi fiúk persze kuncogtunk ezen, anyám azonban hallgatott.
Ma már tudom, hogy azért, mert neki sem volt könnyű. Apám anyukája velünk élt, de anyámat, a menyét még nevén sem szólította. Csak „ez“, illetve „a menyecske“, így hivatkozott anyámra.
Parázsló viták, felcsattanó félmondatok, néha törött tányérok kísérték a közös vacsorákat. Senkinek sem volt könnyű, anyám gyakran sírt, nagyanyám inkább magába fojtotta a haraggal teli feszültségét. Persze én mindkettőt szerettem, de nagyon haragudtam a folyamatos csetepaték, passzív-agresszív gesztusokkal tarkított pillanatok miatt.
Aztán egyszer nagyanyám súlyos beteg lett. A saját lánya sem fogadta őt be. Aztán időközben anyám anyja is ágynak esett... szélütés, fél oldali bénulás, ez volt a diagnózis. Fel sem eszméltem, és megkapta a szobámat, én pedig mentem a spájzból kialakított új gyerekszobámba.
Életképek: Feszültség, pisi szag, jajgatás...
Sosem felejtem el, hogy Helmecen jártunk az „Aronban“ (a királyhelmeci kórház épülete – szerk. megj.), ahol apám anyukája elöl, anyámék mögötte. Egy pillanatra megszédült nagyanyám és belefogódzkodott anyám karjába. Még most is látom magam előtt, ahogy megragadja azt a kezet, amit addig csak és kizárólag – 30 éven keresztül – kritikával illetett.
De anyám keze nem húzódott el, hanem épp ellenkezőleg: szorított!
És innentől kezdve kísérte, etette, öltöztette, gyógyszerezte, mosdatta, pelenkázta, kente, masszírozta! Többé már nem volt különbség a két mama között. Ha anyám keze fáradt, apám vette át a terhet és aztán lassan az én kezem is besegített.
A házban azonban hatan laktunk. Két anyós, apám, anyám, én és Jézus.
Jézus nem tett a veskóci házunkban gyógyító csodát, nem kelt ki az ágyból egyik anyós sem. Erről sajnos nem számolhatok be. Azt biztosan tudom, hogy nálunk lakott. És míg nálunk élt, a szakadékok között híd épült, a sértettséget az együttérzés váltotta fel, és megtanította a szívünknek, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent remél és soha el nem múlik.
Imádkozz velem ma azokért, akiket nehéz szeretned, sőt megbántottak. Anyósokért, menyekért, volt barátokért, kiállhatatlan osztálytársakért. Szerintem te már tudod, hogy kiért...
Böszörményi Tamás
(Az Életképek c. blogsorozatunk történetei olyan kiragadott történetek, melyeket az élet írt. A bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.)
