„Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (János 13,34b)
Hányszor találkoztatok már azzal a gondolattal, hogy Isten a szeretet és Ő mindenkit szeret? Én számtalanszor. Már kicsi koromban, a hittanórákon is ezt a mondatot hallottam a legtöbbször. Megszoktam, de úgy igazán sosem gondoltam bele. Nagyjából 4 évvel ezelőttig, mikortól egy olyan hullámvasúttá vált az életem, amely elakadt valahol a mélységben. Meggyőződésem volt, hogy Isten valóban szeret, csak épp nem engem.
Tudjátok, nekem valahogy az az elképzelés élt a fejemben, hogy akit Isten szeret, azzal ugyanúgy történnek rossz dolgok, de csak olyan kicsik. Épp ahogy jön a nyári zivatar, de aztán gyorsan odébb is áll, és felváltja a ragyogó napsütés. Csak hát az én zivatarom valahogy nem csitult. Több, mint két hónapig jártam egy szerettemhez a kórházba, és végigkövettem az ő teljes leépülését és haldoklását. Mikor azt hittük, már nincs tovább, jobban lett. Mérhetetlenül hálás voltam. Én, aki még az utolsó utáni pillanatban is reménykedem, azt éreztem, hogy megérte, Isten meghallgatta az imáimat. De néhány nap múlva e közeli hozzátartozóm állapota sokkal rosszabb lett, végül soha nem lett jobban. Már épp elkezdett volna emelkedni a hullámvasutam fölfelé, mikor jött a hír, hogy a barátnőm megpróbált öngyilkos lenni. Többször is. Miközben őt próbáltam valahogy kiemelni ezekből a mélységeiből, elfelejtettem foglalkozni magammal, mígnem a saját szervezetem jelezni nem kezdett, hogy valami nem jó.
Ekkortájt ismerkedtem meg Jób történetével is úgy igazán (aki esetleg még nem ismeri, annak jó szívvel ajánlom). Elképesztő volt azt látni, hogy ő élete legnagyobb mélységeiben is képes volt kitartani, sőt mi több, áldotta az Istent. Nálam meg az volt a maximum, hogy végül vonakodva, de el tudtam fogadni, amit Isten adott. Majd mikor azt hittem jól vagyok, jött a covid, ami különböző fizikai panaszok képében hozott belőlem mindent a felszínre, amit én nagy gonddal magamba temettem.
Pedig azt hittem, most már a hullámvasút csak felfelé fog ívelni. Akkor három gondolat jutott az eszembe: Miért épp most? Miért pont velem történik ez? És hol van Isten?
Visszanézve, hazudnék, ha azt mondanám, mindent értek, miért épp így történt. Nagyon sokáig azt hittem, az én hibám, hogy így alakult, hogy ez valamiféle büntetés. Közben persze kiderült, hogy ez nem így van, és nagyon sok dolgot tanultam meg Istenről. Egyrészt, hogy Ő tényleg szeret. Azokban a nehéz helyzetekben képtelen voltam meglátni azt a sok áldást, amit akkor adott. Például hogy a jelenlegi legszorosabb kapcsolataim ezekben az időkben születtek. És ekkor, életem eddigi legnagyobb mélységeiben tanultam meg másokat igazán szeretni. Sőt, most már azt is tudom, hogy Isten sosem szűnt meg engem szeretni, ölelő karjával minden oldalról körülfogott, szemeit rajtam tartotta. Már tudom, milyen az Isten szeretetében létezni, de azt is tudom, hogy sokan még mindig nem hiszik el, hogy az Isten őket is szereti.
Aki ugyanis elhiszi, hogy Őt Isten szereti, az nem ugrik a vonat elé, az nem fogja bántani magát, az elengedi az önmarcangoló gondolatait, az kibékül önmagával, másokkal és Istennel is, és engedi, hogy Urunk szeretete átformálja őt. Te, aki ezt olvasod, kérlek hidd el, hogy Ő még a legrosszabb állapotodban is, akár kudarcaid közepette is sokkal jobban szeret, mint ahogy azt gondolnád. És ezt még csak nem is kell kiérdemelned. Aki engedi, hogy átjárja őt Isten szeretete, az tud másokat is igazán szeretni.
A következő részben szeretném, ha a fenti igevers második felét vizsgálnánk meg kicsit tüzetesebben.
Melinda
