Miközben azon gondolkodtam, mit is jelent huszonnégy órás kereszténynek lenni, Lukács evangéliuma jött velem szembe. Keresni sem kell, annyi sok helyen áll előttünk példaként, ahogy Jézus szolgált az emberek felé. Most mégis a negyedik fejezet egy részletét szeretném kiemelni: „Napnyugtakor mindenki hozzávitte a különféle bajokban szenvedő betegét, ő pedig mindegyikükre rátette a kezét, és meggyógyította őket. Napkeltekor pedig elindult, és kiment egy lakatlan helyre. De a sokaság megkereste őt…” (Lk 4:40,42)
Krisztushoz tartozókként úgy vélem, nekünk is az Ő példáját kellene követnünk. Nem élhetjük az életünket ideiglenes keresztényekként, akik bár vasárnaponként ott vagyunk a templompadban, a hétköznapokat kivesszük Isten kezéből, azt mondva, hogy: Figyelj, Uram, ezeket a napokat úgy szeretném tölteni, ahogy akarom, most ne nézd, hogy mi teszek, hisz láthatod, a hétköznapok világa teljesen más, de ígérem, majd vasárnap ott leszek a templomban, a tavaszi nagytakarítás során meg majd gondolok a nálam szegényebbekre! Ja, hogy azt szeretnéd, ha még ma meglátnám, hol tudnék valamit tenni a másikért? Ja, és hogy nem elég, ha féllángon égek csak? Hogy a keresztény életforma nem merül ki csak a vasárnapokban?
Úgy látom, a világnak olyan keresztényekre van szüksége, akik nem szűnnek meg kereszténynek lenni a templom küszöbét átlépve. Ha keresztény vagy, légy az a templom falain kívül is: a családodban, a munkahelyeden, a barátaiddal, az iskolában, egy idegennel beszélgetve, a városban sétálva, szóval tényleg az életed minden területén. Kereszténynek lenni valóban egy huszonnégy órás szolgálatot jelent. Mégis, hányszor viselkedünk úgy, hogy az életünk egyáltalán nem hordozza magán Isten ujjlenyomatát…
Egy fontos vonás van, amit észrevehetünk a fenti igeszakaszban: Jézusnak nem volt rendelési ideje. Nem csak heti néhány órában végezte a szolgálatát. Ennek ellenére soha nem keresett kifogásokat, hogy épp miért nem ér rá – aki Őt megkereste, arra időt szánt és úgy szolgált felé, ahogyan arra az adott személynek a leginkább szüksége volt. János evangéliuma kiegészíti még azzal az aprócska megjegyzéssel, hogy Jézus mindezt örömmel tette. Mi mégis mennyire hajlamosak vagyunk sóhajtozva végezni azt, amit kérnek tőlünk.
Nyári önkénteskedésem során nyolcórás műszakokban dolgozva láttuk el a hozzánk betérők különféle egészségi panaszait. Egy nagyon fárasztó nap után már nem volt időm átöltözni „civilbe”, és az egyenpólómban sétáltam, mikor valaki segítséget kért tőlem. Tudatosítottam, hogy bár a munkaidőm véget ért, mégsem szűntem meg „egészségügyisnek” lenni. Aztán eszembe jutott, hogy amellett, hogy rossz hírét vittem volna a csapatomnak, valójában nem is lennék méltó a póló viselésére, ha bármiféle kifogásokra hivatkozva arrébb állok.
Hogy miért írtam le ezt a kis történetet? Mert úgy gondolom, kereszténynek lenni olyan, mintha az a bizonyos póló állandóan rajtunk lenne. És ez amellett, hogy mutatja, hová is tartozunk, egyfajta felelősséggel is jár, hisz ahogy Pál apostol írja a második korintusi levélben, mi Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére. Tapasztalataim alapján az embereket nem az érdekli, mit mesélünk nekik a kereszténységről, sokkal inkább a mi példánkat figyelik: azt, hogyan viszonyulunk a másik emberhez, hogyan reagálunk különféle helyzetekben. Épp ezért gondolom azt, hogy hiteles kereszténynek lenni egyáltalán nem könnyű. Saját erőnkből egyenesen lehetetlen, de a jó hír az, hogy ezt nem is kell egyedül csinálnunk, mert ha élő kapcsolatban vagyunk Istennel, akkor Ő új erőt ad, ha megfáradunk, felemel, ha lankadunk, és mindent megad számunkra ahhoz, hogy ragyogjunk, mint csillagok a világban.
Melinda
