Életünk során talán nem is találkozunk nagyobb lázongással, mint amit a szabályok gondolata ellen tanúsítunk. Rendelkezések, amelyek korlátozzák szabadságunkat, leigáznak bennünket és büntetnek is. Nem az most a célom, hogy elismételjem az olyan kliséket és aranyköpéseket, mint: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket”, vagy: „Azért léteznek, hogy megvédjenek minket önmagunktól.” Szeretnék csupán rávilágítani arra, hogy hogyan birkózhatunk meg azzal a dilemmával, amikor teherként éljük meg Isten parancsolatait.
Az emberi törvények ellen gyakran felhozott vád, hogy általában egy kis létszámú, de hatalommal bíró csoport akarja megszabni milliók életét úgy, hogy nem veszi figyelembe az emberek szükségleteit, egyedül a saját érdekeit igyekszik előremozdítani. Nem egyszer hallottam már a középkori egyházzal szemben is azt a bírálatot, hogy elfojtotta az emberek természetes kívánságait, hogy megtörje őket, és isteni bosszútól rettegő szolgákat neveljen belőlük. Van itt azonban valami kimondatlan. A bensőnk legmélyén tiltakozunk az effajta zsarnokság ellen, és szentül állítjuk, hogy ennek nem így kellene lennie. Nem szabadna, hogy elnyomásban éljünk, és mások akaratához igazodjunk a saját boldogulásunk helyett. Bátran kimondhatjuk: törvényt érzünk magunkban, egyfajta mérleget, ami a „jó” és „rossz”, „kéne” és „nem kéne” fogalmak szerint ítéli meg az emberi szabályokat és hatalmakat.
Meg tudjuk ítélni Istent is eszerint a törvény szerint? Vajon a Tízparancsolat is az emberi önkínzás eszköze volna, ami nem engedi meg nekünk, hogy önmagunkat adjuk? Már említettem a korábbi példát a középkorról, de lehetne beszélni a szigorúan vallásos családokról vagy az egyházi iskolákról is, amelyekben a nem hívő fiatalok nyomás alatt érezhetik magukat, ahonnan esetleg sérelmekkel és rossz emlékekkel távozhatnak. Mindez azonban nem befolyásolja, hogy méltó-e Isten arra, hogy engedelmeskedjünk neki, vagy sem.
A válaszom az, hogy Isten törvénye egy és ugyanaz azzal a törvénnyel, amit önmagunkban találunk, enélkül pedig nem tudnánk megítélni minden mást.
„Mert amikor a törvényt nem ismerő népek természetükből fakadóan cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmagukban hordozzák a törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva, bizonysága ennek lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket (...)”
Róma 2:14–15
A probléma abban áll, hogy mi megmásítjuk ezt a törvényt. Ez a bűn gyökere. Ismerjük az alapokat, hogy van, amit nem tehetünk meg, van, amit pedig kötelességünk megtenni, de szeretjük mi magunk eldönteni, hogy mi melyik kategóriába tartozik. Úgy gondoljuk, mi jobban tudjuk, hogyan érhetjük el a boldogságot, és pont azt utasítjuk el, akitől ennek a gondolatát megkaptuk. Mindaddig elégedetlenek leszünk, amíg nem látjuk meg, hogy a mi vágyódásunk az öröm után megegyezik Isten céljával, hogy örömet leljünk benne. Amíg nincs meg bennünk az a felismerés, hogy Isten dicsőítése és a mi boldogságunk összetartozik, az engedelmesség mindig felszínes, fárasztó, természetellenes lesz, az ingerek elfojtása pedig belső feszültséget fog szülni. Ha azonban Isten törvényében bölcsességet és jobb útmutatást látunk, mint önmagunkban, akkor már az ingereket nem elfojtani fogjuk, hanem helyesen felhasználni a gondolkodásunk megújulásával.
A törvényadó elfogadása nélkül azonban belülről fakadó törvény sincs. Isten nélkül nincs jó vagy rossz, csupán vélemények, és eltérő érdekek vannak. Ezért vég nélkül vitatkozunk, és lázadunk a meglévő szabályok ellen, amikor pedig képesek vagyunk rá, saját magunk értékrendjét helyezzük hatalomra a környezetünkben.
„Van út, amely az ember előtt egyenesnek látszik, de végül a halálba vezet.”
(Példabeszédek 16:25)
