...avagy egy belső szoba, külső kerttel...
(részlet)
A minap megengedtem magamnak egy kis tétlenséget. Ültem, és csak hallgattam a csendet.
Az elmúlóban lévő levelek felemelkedtek a fejem felett és halkan hullottak a már varázsszínű takaróra. A reggeli táj lágyan duruzsolt a fülembe. Ragyogó párafüggönyben ébredezett a természet. Szinte tökéletes kép tárult elém. Azonban ahogy teltek a percek, a csend elillanni látszott. Rá kellett jönnöm, hogy olyan társadalomban élek, ami arra kondicionál, hogy a zajban és a tömegben érezzem jól magam. Pedig a csend elengedhetetlen a lelki fejlődéshez és a növekedéshez. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy körülöttem minden folytonosan változott és mozgott.
Nem mozdultam.
Feszülten figyeltem fel a munkába igyekvő emberekre, akik sebesen siettek el mellettem. Sokszor csak a múlt ködös foszlányait láttam az arcukon. S a kietlen, magányos ürességet a szemükben. Csak megfáradt arcok és kudarcként megélt életek? Ennyi volna az egész? Csupa „szélkergető” mindenhol?
A zajos világ meghátrálhatna, a csend meg maradhatna.
Néhányuk a maszkjuk (nem a most kötelező maszkra gondolok) mögé bújtak, és lesütött szemmel a telefonjukba bámulva vágtak át a parkon.
Néha talán jó egy maszk mögé bújni, de mi értelme szerepet játszani? Másnak tettetni magunkat, mint akik valójában vagyunk? Jó egy kitalált, virtuális világ mögé bújni, ami látszólag megment, vagy épp elrejt?
,,Oh, maszkos álomkergetők! Nem látjátok azt, ami körülöttetek van: a természetet, Isten csodáit?˝– szívesen kiáltottam volna. Ám elhalkultam. Hiszen álomkergető vagyok én is.
A csend hangos tud lenni.
Feleszméltem a rohangáló gondolataimból. Belül ordítottam. Tagadhatatlanul kiáltozott a sok összevisszaság bennem. Az íróasztalomon (képzeletbeli) – ami mahagóniból készült egyébként – szanaszét hevertek az összegyűrt fecnik és az el nem küldött levelek. A ki nem nyitott fiókok keservesen sírtak, jajgattak. Szabad így léteznie ennek a fülsiketítően hangos káosznak? Hol lehet a kulcs? (...)
A csend elérése fájó tud lenni
Amiről azt képzeled, hogy soha nem adja meg neked az Úr, az soha nem is lesz a tiéd. Amiről pedig mélyen hiszed, hogy egyszer az életed részévé válhat, azért küzdeni fogsz és az is egyre közelebb kerül hozzád. Lehet, hogy más formában, mint ahogy eredetileg elképzelted... természetesen, ha Isten is úgy akarja.
Kerestem, hát megtaláltam! Mindvégig a padló repedései közt énekelt. Szólongatott...
A kulcs már megvolt, s a célt tudatosítottam magam előtt. Ez utóbbi azért még távolinak tűnik... Tudom, hogy az út sokszor fájdalommal jár, göröngyös útvesztőkkel. Ám azt is tudom, hogy nekem egy-egy pillérnél meg kell állnom és csendben lennem – még ha oly fájó is. Hisz a csendesség utat mutat.
A csend felszabadít, de hogyan?
Kinyitottam a legalsó fiókot. Azonnal abbamaradt a zaj. A fiók mélyén egy sárga papírdarabon smaragdzöld színnel ennyi állt: ,,Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37:7)
Engedelmeskedtem! Vártam, de nem történt semmi. Ha történt is, nem velem.
A csendességre figyelve azonban megértettem, hogy hívnom is kell az Urat. ,,Drága Atyám, köszönöm, hogy utat mutatsz. Az első lépésekhez pedig kulcsot adsz. Velem jársz és csendességre hívsz...”
A hosszabb imádság után azon kaptam magam, hogy bátran, megújult erővel mentem szembe az embereknek, s már a következő nekem szánt pillért kerestem.
(AY)
