Törvénykezés, parancsolatok, empátia, tolerancia. Ezekről a fogalmakról a modern keresztyén közvéleményben egy homályos képet látunk. Leggyakrabban ezen a freskón az első két szót feketébe bújt, csuklyás, szakállas zsidó vezetőkkel hozzuk összefüggésbe, az utóbbi kettőt pedig egy hosszú hajú, lágy tekintetű, mosolygó férfival, akinek színtiszta fehér ruhájából világosság árad. Ugyanez a kép jelenik meg előttünk, mikor egy nyugati hívő közösségben valaki a békét megbontva a tízparancsolat nyomán rámutat egy bizonyos cselekedet káros, éppenséggel rossz voltára, helytelenségére. Most már van egy vádló, aki a tételes parancsolatokhoz ragaszkodik, ahelyett hogy a szeretethez, az aranyszabályhoz fordulna. Ezután megjelenik a hős alakja is, néhány esetben egy hősliga, aki az érintetteket felmenti a vád alól, és szeretetközösségbe vonja, ahol már az empátia és a tolerancia uralkodik.
Azonban ez nem a valóság. Sem az a kép, amit a szabályokat eltörlő Jézusról festettünk, sem az utóbbi példa nem mutatja be a teljes igazságot. Van pár félreértés a kultúránkban, amit az Ige szerint kell kiküszöbölnünk. Beszélnünk kell arról, hogy a szeretetet miképp fogjuk fel.
Mi a szeretet? Ha csupán ugyanolyan emberi érzelem volna, mint a boldogság, a szomorúság, a félelem vagy a harag, akkor sosem tudnánk pontosan megismerni. Nemcsak hogy nem lenne állandó, és idővel a többi érzelmi élménnyel együtt változna, hanem mindenkinek más és más megnyilvánulásokat jelentene, kinek-kinek az ízlése szerint. A szeretet ennél mégis sokkal több. C. S. Lewis, a Keresztény vagyok és a Csűrcsavar levelei szerzője így fogalmazott: „A szeretet nem egy affektáló érzés, hanem egyenes vágy a szeretett személy legfőbb javára, amennyire azt el lehet érni.” Azt viszont be kell ismernünk, hogy mások javának keresése még mindig csak „jóakarat”. A jóakarat akkor válik szeretetté, amikor személyesen érint minket, hogyan boldogul szerettünk.
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”
(János 15, 13)
Van azonban egy másik kérdés is, amit meg kell válaszolnunk a szeretet megértéséhez. Mégis mi a másik ember java? Mi számít „jónak”? Isten nélkül lehetetlen erről bármi kézzel foghatót mondanunk. Ki döntheti ezt el? „Ez csak a te véleményed. Ne erőltesd másra, hadd éljen mindenki aszerint, amit jónak tart.” Könnyen visszafordítható ez a kijelentés. „Miért akarod rám erőltetni, hogy toleráns legyek? Ez csak a te saját értékrended.” Amikor mindenki maga határozza meg mi a jó, ezzel azt is, hogy mi a rossz, nem teszünk mást, csak az embert ültetjük Isten székébe. Pedig a parancsolatok pont azt mutatják meg nekünk, hogy mi érték ebben az életben, és mi nem az. A „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” számol azzal, hogy „második tábla” szerint akarunk élni, nem pedig önfejűen. Ezért írja Pál apostol:
„Mert ez a parancsolat: »ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd a másét«, és bármi más parancsolat ebben az igében foglalható össze: »Szeresd felebarátodat, mint magadat!« A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.”
(Róma 13, 9-10)
Éppen akkor üresedik ki a szeretet, amikor semmi mást nem veszünk figyelembe, csak empatikusak próbálunk lenni, és piedesztálra emeljük a másik véleményét Isten törvénye helyett. „(A szeretet) nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”* Nem segítjük ezzel a szerettünket abban, hogy rendezze a kapcsolatát Istennel, és elérje a legfőbb jót, az üdvösséget. Helyette támogatjuk őt, hogy rövid távon elégedett legyen életvitelével, hosszú távon pedig átélje azokat a csalódásokat és fájdalmakat, amiktől a parancsolatok próbálnak minket megóvni – mert ezek sose azért voltak, hogy elnyomjanak minket, hanem hogy segítsenek nekünk.
Természetesen a feddésnek van egy normális és egy nem túl helyénvaló módja is, de ne ítélkezzünk olyan gyorsan az „ítélkezők” felett. Őket is vezérelheti a szeretet, ha csak megmondásról van szó. Igen, az üdvösséget sosem a törvény betartásával, hanem hittel, kegyelemből kaphatjuk meg, mégsem válik az előbbi értelmetlenné.
„Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!”
(János 8, 11)
„Mit tegyünk tehát? Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk? Szó sincs róla! Nem tudjátok, hogy ha valakinek a szolgálatába álltok, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak, mégpedig vagy a bűn szolgái a halálra, vagy az engedelmesség szolgái az igazságra?”
(Róma 6, 15-16)
*(1Korinthus 13,6)
Deák Richárd
