Egyszer lent, egyszer fent – Fiatal Reformátusok Szövetsége

Egyszer lent, egyszer fent

Egyszer lent, egyszer fent

„Welcome on board, please take your seat” – mondja arcára fagyott mosollyal a stewardess. Hát jó, legyen. Ha már megvettem a jegyet, méghozzá akciósan, nem most fogok visszafordulni. Szorongok. Nem természetes, hogy az ember repüljön, abba a magasságba ijesztő belegondolni. És az sem segít éppen, hogy nem tudom, mitől vezérelve, de az utóbbi napokban folyton légikatasztrófás videókat néztem a neten. 

Ablaknál ülök, bámulom a kis lyukat az üvegen. Mit is mondott az öcsém, minek van ez itt? Valami nyomáskiegyenlítés, vagy mi. Nem is számít ez most. Nem értem, mi bajom, azelőtt mindig örültem, ha az ablaknál ülhettem. Most inkább nyomaszt. Na nem baj, ha úgy alakul, majd megkérem a szomszédaimat, hogy cseréljünk helyet.

Az emberek csak jönnek és jönnek, mindenki olyan gondtalannak tűnik. A húgom is a gépen van, ő elöl ül, én hátul. 

És itt jön két magas, markos legény, hát nem pont mellém ülnek le? Őket aztán elég nagy önzés lenne megkérni, hogy szoruljanak be az ablakhoz, amikor így is féloldalasan férnek csak el a hosszú lábuk miatt, nem igaz? Meg ugye, bonyodalom, feltűnés. Irtózok ettől.

Kezdem magam rosszul érezni. Szédülök, hányingerem van, csak úgy dübörög a szívem. Nem, nem kérek segítséget, nagylány vagyok, megoldom én ezt egyedül is. Valahogy majdcsak. Az agyamba tolulnak a különböző gondolatok, elfutnék, de moccanni sem bírok. 

„Szállj le, szállj le, nem bírod a bezártságot, rosszul leszel! Mit »leszel«, te már rosszul is vagy!” 

„De ha leszállsz, az feltűnést fog kelteni, és ami a fő, meg kell szólítanod a szomszédaidat, VADIDEGENEKET! És kizökkented őket a beszélgetésből: miattad fogják elsózni a pacalpörköltet!” 

„Ha nem szállsz le és rosszul leszel, az is feltűnést fog ám kelteni, hajjaj, de milyet! Szívesen lefestem előtted a jelenetet.”

„Ha leszállsz, akkor majd magyarázkodnod kell, és tudod, hány emberen kell átverekedned magad? És mit szól majd anyád?!” 

„És ha nem szállsz le, és valami baj történik? Erre gondolj! Most dől el a sorsod, hallgass a félelme… ööö… józan eszedre, az megvéd téged az olyan veszélyes dolgoktól, mint az utazás, élet…!”

Nem, nem szabad megfutamodni, főleg nem cécó közepette. Megfutamodni angolosan kell. Ez itt most nem kivitelezhető. 

Nyújtogatom a nyakam, a húgomat keresem. Nem veszi a telefont. Gondolom kényelmesen elhelyezkedett, és most elégedetten szundikál a folyosó menti ülésén. 

„ELÉG NEKED AZ ÉN KEGYELM…” Jaj, Uram, ne tetézd, kérlek, nem látod, hogy a világ terhe a vállamon? Jó, ez talán túlzás. De a szomszédom válla a fülemben, egy kicsit ez is számít, nem? Bocsánat a kérdésért, de egyáltalán minek teremtettél nekik ekkora vállakat?

Mély lélegzet, be, ki, be, ki. Kényszerítem magam az ablakon való kibámulásra, figyelemelterelésként magamban kommentálom a rakodómunkások mozdulatait, ahogy a csomagokat dobálják a gépbe. Remélem, abban ott épp nem volt semmi törékeny. 

Nem szállok le. Inkább az esetleges rosszullét, mint a leszállással járó bonyodalmak. Keresem a papírzacskót. Jó, megvan. Gondolatban begyakorolom a mozdulatot, ahogy kikapom a zacskót az előttem levő ülés támlájából. Jó, kipipálva, most vissza a rakodókhoz.

Lassacskán mintha múlna is a hányinger. De azért nem bízom el magam.

A beszállásnak vége, becsukják az ajtókat. Hát ennyi volt, ezt jól meg(nem)csináltam. Még egy utolsót lobban a kétségbeesés, mielőtt beletörődöm, hogy innentől fogva végképp nincs beleszólásom a történésekbe. A kocka el van vetve. „A gép fel lesz szállva.” Jó, legyen.. 

Gördülünk, fordulunk, gyorsulunk, aztán egy ponton érzem, ahogy a futómű elhagyja a talajt. Egészen különleges pillanat, semmihez sem fogható. Igen, már dereng, ez volt mindig a kedvenc részem! 

Ahogy a repülő elszakad a földtől, az én lelkem is mintha egyre könnyebb lenne. Lassacskán kitisztulnak a gondolataim, reménysugár kergeti szét a kétségeket. Végtelen békesség tölt el – felszabadító a tudat, hogy rábízhatom magam arra a Valakire, aki az egész világot a kezében tartja. 

Nem is értem már, mi ütött belém az előbb. Egyre kisebb alattunk minden, már én sem vagyok ugyanaz. Legalábbis szeretném ezt hinni, mert elég kínosan érzem magam az előbbi epizódom miatt. Hiába na, van még hová fejlődni. 

A fülemben pedig már a Rivers & Robots zenél: „Lord of the mountains and sea…” 

(Történt Covid előtt néhányban.)