Látszólag ugyanúgy indul a nap. Az ébresztőre kelek, a reggeli rutin, még a gitár is belefér. Mindennel időben elkészülök. Szokatlanul pontos vagyok. Sőt mintha két lépéssel saját magam előtt járnék. Felkészültnek próbálok tűnni saját magam előtt is.
Az ajtón való kilépés előtt ma is egy rövid pillanatra térdre ereszkedem, de ma akaratlanul is kicsit tovább maradok lenn. Abban a pár pillanatban már benne rezeg az a sok minden, ami beláthatatlan ebben a mai napban.
A napsugarakat ma nem értem. Miért akarják elhitetni velem azt, mintha minden rendben volna?
A kapukon kívül minden mozgás meglepően szokásos. Meglepően ugyanolyan. Pedig már semmi nem ugyanolyan. A kiskapun megyek be. Sose a kiskapun megyek be, de a nagykapu ma már zárva. Minden csak látszólag ugyanolyan. A részletek megváltoztak.
Beparkolok a bicóval, szokatlanul időben, másodikként érkezve. Két felsős álldogál az udvaron. Hangosan köszönök, hogy valóságos legyen, hogy ott vannak.
Az aulába lépve megtorpanok. Fájóan csend van. Kapaszkodókat keresek, hogy ne halljam a csendet. Megint hangosan köszönök. Egy halk válasz szűrődik ki a fenti irodából. Még csak ketten vagyunk. Nem értem. Miért kellett ilyen korán jönnöm?
Téblábolok. Le kellene mennem a könyvekért, amiket haza kellene vinnem. Belépek az osztályba. Üres. Mozdulatlan. Hirtelen minden kíméletlenül valóságos lesz. Többé már látszólag sem ugyanolyan semmi.
Pakolni kezdek. Kiszedem a szekrényből a benn hagyott könyveiket. Átnézem a padjaikat. Hát persze, hogy Jázminé tele van. Csóválom a fejem, mintha ott lenne, és értené. Üzenetet írok a táblára: „Ne hagyjatok itt semmit, ami a tiétek!” Közben hullnak a könnyeim. Nem törlöm le őket. Már nincs olyan, hogy látszólag. Kifelé menet egy imát remeg a lelkem: „Kérlek add, hogy ne így kelljen elmennem! Add, hogy még visszajöhessenek!”
Nehezen csukódik az ajtó mögöttem. Talán, mert én viszont itt hagyok valamit, ami az enyém volt.
eRZSé
2020.03.16.
