A boldogsága ellenére néha megmagyarázhatatlan pesszimizmus is a hatalmába kerítette ideig-óráig. Ilyenkor ellenségnek érezte a világot. Félni kezdett a jövőtől, az elképzelt szenvedésektől. Érezte, ahogy a tudata fölé sötét árnyék vetül, amitől tovább nőtt a szorongása, végül már nem mert szabadon maga köré tekinteni. Megpróbálta kizárni a fejében kavargó, kísértő rossz gondolatokat, de nem tudott elcsendesedni. ´A mai világnak sincs csendje...´ - erre a következtetésre jutott, mikor meghallotta az utca zaját. ´Valójában a világ már elszokott a csendtől. Bánt és megijeszt a csend mindenkit. Jó lenne lecsillapodni, megnyugodni, talán pihenni egy kicsit.´ Körülnézett és átszaladt az úttesten.
Megállt a magasra nyúló, zöld lapulevelekkel díszített kapu előtt. A keze azonban nem mozdult, hogy kinyissa azt. Átfutott az agyán, hogy hátat fordít és szégyenkezve elfut, de ekkor résnyire kinyílt a kapu. Az új lehetőségek kapuja.
˝Pihenj meg az Úrban." - hallatszott bentről. Ekkor már könnyed léptekkel lépte át a templom küszöbét. Tudta, hogy Isten őt is szólítja és hogy a legjobb helyen van.
Légy csendben és várj az Úrra!
Ő nem késik,ha hívod hozzád hajol. Ne rohanjunk, csendesedjünk el, csillapítsuk le fáradt agyunkat és rohanó életünket. Isten kér erre. Szánjunk időt magunkra is! Próbáljuk észrevenni a csendben a sok szépet, az ajándékokat, amiket Isten adott, hogy életünk örvendező, gyönyörködő élet legyen. Nem könnyű tükörbe nézve meglátni magunkat szennyesen, eltorzultan! Pedig egyszer meg kell állni, egyszer lesz találkozás Istennel és egyszer számot kell adni értelmetlenül elrohant életedről! Most kér Isten, most hívogat kitárt karral, szeretettel.