Gondolataimba merülve lépdelek útamon. Hirtelen megáll mellettem valaki.
– Milyen gondolatok foglalkoztatnak? Jól látom, hogy szomorú vagy? – kérdezi.
Meglepődve nézek rá.
– Hát igen... te nem tudod mi történt velem. Nem tudod, hogy minden álmom darabokra hullott szét. Nem tudod, hogy elveszítettem azt, amiben reménykedtem... PEDIG azt reméltem, hogy ... boldog leszek. Azt reméltem, hogy minden úgy lesz, ahogy elterveztem. Azt reméletem gondja lesz rá, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. Azt reméltem tudja, mire van szükségem...
Az idegen szótlanul jön mellettem. Egyszer csak vállamra teszi kezét:
– Oh, balgatag gyermek..., hát nem így kellett-e történnie...
Hallgatom szavait, de nem jutnak el a szívemig. Megállok, ő pedig továbbmegy.
– Kérlek maradj velem!- kiáltok utána- Légy a vendégem!
Mellettem foglal helyet. Tekintetem rá szegeződik, ahogy áldást kérve megtört kenyeret nyújt nekem. Megismerem őt. Lehull szememről a lepel.
Percek múlva is az üres helyet nézem magam mellett, s egyre csak azt kérdezem:
– Hogy lehet, hogy nem ismertem fel Őt?
Lk 24,13–34.
eRZSé
