Szünet – Évösszefoglaló

Hé, hát téli szünet van! Megyünk korizni? Gyere moziba! Csináljunk valamit, vagy csak beszélgessünk egy jót!

kép_2A karácsony körüli eufórikus állapot jötte – lásd  az előző bejegyzést –, kihatással van az egész szünetemre. Előtte nem volt kedvem semmihez. Most elolvastam azokat a könyveket, amiket rég szerettem volna már befejezni, új ötletek jönnek az irodalmi szárnybontogatáshoz (hát igen... :D), ezer wattos mosollyal az arcomon gépelem az új ideákat, mielőtt még ki találnak szállni a fejemből, rácsodálkozva minden egyes pillanatban, hogy milyen talentumokat tud adni az Úr. Ez király.
Hoppá, átrendeztem a szobám... nem baj, sokkal szebb így. 🙂 És hirtelen van időm mindenkire, élvezni is tudom a barátaim és a családom társaságát, ráadásul a karácsony utáni Sopronban tett látogatás során megismertem néhány távolabbi rokont, a kis izgága négy éves Levi a hónap fő attrakciója, és milyen jó volt, amikor Enikővel, a rokonék lányával összenevettünk, egyszerre mondtuk, hogy majd megyünk ifire. 🙂
Már csak az a probléma, amikor este valahonnan hazaérek...kép_3
Vagy amikor anya nem tud aludni, mert pár barátnőmmel filmet nézünk...kép_4 kép_5

 

 

 

 

 

Nem tudom, kinek milyen irányban folynak mostanában a dolgai, de ha felhív engem, átragadhat rá is egy kis tinédzseres viselkedészavar. kép_6
De hát, most csak hálát tudok adni az Úrnak ezért az egész évért. A jó és a rossz dolgokért. A barátaimért, az osztályomért, a nyárért, a táborokért, az élesztŐért, azért, hogy túl leszünk ezen az iskolán, ami kifejezetten jó volt, de azt hiszem, nem kevesünknek viszket már a tenyere valami új dologért, és amikor látogatást tettem a leendő sulimban...

kép_7

 

 

kép_8

 

 

 

 

 

 

És persze, hogy új embereket ismertem meg. kép_9
Úgy hiszem, év végén, vagy újév első napján nem fogadalmakat kellene tenni a következő évre, hanem végiggondolni, hogy amit elrontottál, vagy ami fájt az előző évben, azt hogy lehetne jobbá tenni.
Éppen azon ügyködöm, hogy néhány esetet átgondoljak, megbocsássak, bocsánatot kérjek azoktól, akiket megbántottam. Tele vagyok tervekkel a következő évre, lejegyzem őket, hogy majd a rossz pillanatokban is emlékezhessek az Urat dicsőítő, hálát adó önmagamra.
És azt érzem, hogy az emberek is jobbak lesznek körülöttem. Hisz mindez csak rajtam múlott! Isten szabad akaratot adott, talán arra is gondolt, hogy milyen jó lesz nekünk, amikor minden más helyett őt választjuk, mert úgy akarjuk, válaszolunk a hívó szóra, és rájövünk, hogy a megoldás mindig is az orrunk előtt van és lesz, a pillanatnyi boldogságok össze nem mérhetőek azzal, amikor az Úrra bízod magad, és valami teljességet érzel a lényedben.
Örvendj az Úrban, amiért mindent megad neked, amire szükséged van. Amiért akkor is melléd áll (és a kezed után nyúl), amikor te nem akarod, vagy éppen úgy érzed, nem kell. Ha összedől a világod, vagy csak egyszerűen szomorú vagy, van, aki megveregesse a válad, és azt mondja: „Na, gyere csak velem, én majd leszek a pásztorod, igazságra tanítalak téged, és annyira »kúl« leszel, hogy általad fogok szólni a többiekhez is! És ha majd mind az én tanítványaim lesztek, erősíthetitek egymást, ha meginog a belém vetett bizalmatok vagy hitetek.”

Ja, igen, hálás vagyok a Fireszért is, amiért olyan embereket kaptam magam mellé, akikkel mindent megoszthatok, nem kell kerülnöm a keresztyénség témáját, mindenről merek mondani véleményt, mert tudom, hogy nem fognak azzal lehurrogni, hogy „jaj, te keresztyén vagy, úgyse értheted, amit beszélek”. Látszik, hogy az Úr beváltja ígéreteit, és tudja, mi kell neked, engedi, hogy érezd a jelenlétét, hogy befolyásolatlanul válaszd őt, és neki tetsző dolog, ha örvendezel, amikor ezeket megtapasztalod.
Az Úr útja nagyon keskeny, mégis kigyúrt ösvény. Míg a szélesebb úton egyedül mennél, támogatás nélkül, itt vannak, akik fölhúzzanak, ha megbotolnál, elkapjanak, ha leesnél és ott van Ő is, aki vigyázza minden léptedet. Ha néha nehéz is ez az ösvény, jobban érzed itt magad segítőkkel körülvéve, mint a széles úton, ahol csak magad vagy a középpontban.
Isten ilyen egyszerű. kép_10

Boldog új évet kívánok mindenkinek. 🙂

Karácsony körül

„Hogy én mennyire, de mennyire utálom a kilencediket...“, kép1karacsonymondtam magamnak legalább az ezredik alkalommal, amikor valamelyik tanárunk önelégült vigyorral, vagy esetleg fáradt, szinte már elgyötört arccal bejelentette, hogy másnap írunk még egy dolgozatot. Mert milyen jó a félév előtt megírni, úgyis itt a monitor, tegyünk rá még egy lapáttal...
Végül is, gondoltuk, majd megoldjuk valahogy, elég összetartó osztály vagyunk, legalább túl leszünk rajta, és a január kicsit könnyebb lesz. Na igen...csakhogy aztán a sok kis „na, még ezt megírjuk gyorsan“-ból az lett, hogy két hétig napi 4-5 felmérőt írtunk.

kép2karacsonyJó, gondoltam, úgy fogok rájuk tanulni, ahogy idáig is, de tudtam, hogy ezek úgyis rosszabbul fognak sikerülni, mert túlságosan megoszlik a figyelmem. Szóval amikor a monoton reggeli készülődés után – amit szinte már nem is érzékelek, mert évek óta nincs benne semmi új – levágtam a táskám a padra, hátrafordultam a többiekhez, és olyan fontos, elsőrendű témák átbeszélése után, mint például, hogy kivel találkoztunk tegnap délután, rátértünk a szokásos morgolódásra.

"Hmm, nem tom’ mi lesz, asszem’ a felét megtanultam…" "Hát, én nem értettem, hogy mit akar a tanár, úgyhogy a könyvből elolvastam az anyagot." "Jó. Mondta, hogy karikázós lesz, akkor mondjuk, az A-nak legyen a jele az asztalra kopogás, a B-é meg a köhintés…"

kép3karacsony

És ez így ment napról napra. Volt, ami egész jól sikerült, egyesre, de az általános jóslatok arról, hogy olyan görcsben van a gyomrom, hogy nem tudtam figyelni, vagy mivel a másik tárgyból nem értettem semmit, ezért azt tanultam, nem ezt, nos, bejöttek a szebb jegyek is.

kép4karacsony

Nem is tudom, valahogy ez annyira elvette az életkedvem, hogy úgy éreztem, mintha a szünet előtti utolsó nap ébrednék csak fel a sulin való szarkasztikus röhögésből...és akkor már csak nézek ki a fejemből, és azon gondolkozom, hogy minek csináltam végig ilyen hozzáállással? Lehetett volna jobban is, nem? Vagy legalábbis megpróbálni őszintébben imádkozni érte, és kérni az Urat, hogy legyen velem, segítsen, hogy emlékezzek arra, amit tudok...
Elmentem az adventi délutánra. Visszatekintettünk az ez évi eseményekre és megint rájöttem, hogy van miből erőt meríteni. Hisz amíg így el voltam foglalva azzal, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk a suliban, törődnöm kellett volna a családommal is. Nem pedig ilyennek lenni:

kép5karacsony Egyre jobban éreztem magam, *nevetőráncok on* és nagyobb elhatározásom lett a tettrekészséghez, ahogy a szeretetvendégség közben beszélgettem a többiekkel. Írni kezdtem. Nem, nem blogot, az már van, sőt, nem is irodalmi műfajban, hanem csak úgy magamnak, a gondolataimat. Minden nap felfirkantottam a napi igét a kis füzetembe és leírtam az aznapi agymenéseimet mindenről, ami csak történt velem, azt a felfedezést téve, hogy Isten mindig tudja, milyen igét, milyen részletet kell hallanom az Ő végtelen bölcsességéből ahhoz, hogy könnyebbek legyenek az élet apró-cseprő dolgai. Nem volt szükség más-más igerészt keresni a különböző történésekhez, mert az az egy, ami éppen a napi volt, fedezett mindent. Mosolyogtam rajta, hogy megfogadtam egy barátom tanácsát, hogy írogassak valami ilyet.

kép6karacsony

Ezek után karácsonykor másra se vágytam már, csak arra, hogy azokkal legyek, akiket szeretek, és nagyon boldog voltam, amikor elmentünk az idősek otthonába énekelni. Utána pedig részt vettem az ünnepi istentiszteleten – igen, nagy élmény, katolikus vagyok (csodálkozni MOST kell) – és az előtte érzett száraz ürességet felváltotta mosolygós, meleg szeretet érzése. A családi vacsorán a jóleső tudat, hogy végig nézel az asztalnál ülőkön, és mindenki boldog, te is az vagy.

kép7karacsonyA pannonhalmi éjféli misében pedig az érsek is arról beszélt, amire talán most az első éven ébredtem rá, hogy a karácsony nem csak az a nagy esemény, amikor felhívom minden kétezer kilométerre élő rokonomat, hanem valójában az, amit A Fiú című videó is közvetít. Ettől a felismeréstől pedig minden egyes nap, amikor este befejezem a napi ige körüli gondolataim leírását, újult erőt kapok, és azt hiszem, ez csodás. Végre értem a karácsony lényegét!

Nem bántam meg azt sem, amilyen még suli közben voltam. Igazából utólag jót nevetek rajta, hogy több napig mindenkinek egyazon arckifejezésbe kövült az arca, a sok összehúzott szemöldökű diák, millió ránccal és lefelé konyuló mosollyal hirdetve, hogy igazán hagyjon most mindenki békén. Ebből azt is megtanultam, hogyha egy kicsit lelkesebb (Na jó, elég nehéz lett volna azért kifejezetten lelkesnek lenni, tényleg!) lettem volna, akkor talán a többieknek is javíthattam volna a kedvén. De itt nem a "volnán" van a lényeg, hanem azon, hogy majd így lesz. Minden nap egy kicsit jobb, egy kicsit az Úr felé fordulóbb, egy kicsit a rossz érzések maszkját levetőbb arc néz rám vissza a tükröződő felületekről, talál valami újat az egyhangú reggeleken, talál valami jót abban, amit nem szeret.

"Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról."

 

III. Ifihétvége összefoglaló

Néha meg kell őrülni ettől a mókuskeréktől. Hétfő, kedd, szerda, összefolyt napok, hányadika van ma egyáltalán? Aztán egyszer csak: végre péntek! Nem, nem a szokásos, péntek, hanem péntek.  Mármint Firesz hétvége péntek. Honnan is indulunk, kivel is jutok oda? Ja, persze, Réka, autó, oké.

 

Szóval amint mindenkit felkapkodtunk az autóba, indulhattunk is Jókára. Volt olyan szerencsénk, hogy az elsők között lehettünk ott, így hát a miénk lehetett a nyolc férőhelyes szoba. 🙂
És a vacsi után (köszönjük az aranyos szakács néninek! :D) jöhetett is az első témafelvetés. HatáSOKK... Annyi hatás éri mindenünket manapság, hogy belefájdul a fejem, ha összeszámolom. Néha észre se vesszük, hogy mi minden befolyásol minket. A környezetünk, a barátaink, a zene, a dalszövegek. És akkor felgyülemlik a kismillió kérdés az agyamban: jól, vagy rosszul befolyásolnak ezek a dolgok minket? Kéne engednünk, hogy befolyásoljanak, mitől függ ez egyébként? Az előadás alatt felvetődött kérdéstömegen gondolkoztam a csobeszen is. Egész jó csoportunk volt, nem frusztrált minket a téma, tudtunk róla beszélgetni. Főleg arról, hogy milyen dalokat hallgatunk, és hogy tapasztaltuk-e már, hogy valamilyen hatást gyakorolnak ránk. (Hát igen, ez maradt meg mindenkiben a legjobban azután, hogy kitombolhattuk magunkat néhány számra az előadás elején.) Arra figyeltem fel így már a hétvége elején, hogy tényleg nem szabad olyan sokszor kikapcsolni  az agyam, főleg, hogy nem csak a barátaimmal való együttlétért jöttem ide, hanem azért is, hogy Istennel legyek. Úgyhogy elhatároztam, hogy megpróbálok odafigyelni ebben a pár napban. Nagyon rám ragadt az évek során, hogy állandóan fülhallgatóval a fülemben mászkáljak mindenhová. Az utcán, a buszon, otthon... És akkor rájöttem, hogy milyen sok emberrel beszélgethetnék, ha nem lennék mindig félsüket.
Az esti program, a játék, és a bizonyságtételek után aludni mentünk.
Másnap reggel majdnem gitárszóra ébredünk, ha egy kicsit  tovább aludhatunk, és a reggeli rajzos áhítat és játékok után jött is a második része a  „Mi jár a fejedben?”-nek.  A hangod hallhatom?  Tényleg, ahányszor összezavarodunk, mást diktál a szívünk, mást az eszünk, tanácsokat kérünk a barátainktól, más emberektől, de vajon egyáltalán eszünkbe jut-e ahhoz fordulni, akinél mindig biztos támpontra lelhetünk és megszabadulhatunk a bajainktól? Akarjuk-e meghallani a szelíd, halk hangot a legnagyobb viharban is, vagy inkább másra, valami abszolút nem stabilra akarunk támaszkodni? (Túl sok a kérdés, túl sok...)

 

Délután néhány vezető mutatta be számunkra felajánlott könyveit, a komolyabb önismereti művektől kezdve a humoros történetekig. Voltak lányos, és fiús könyvek, a lélektan mély bugyrait felvetők, és egy kis keresztyén sci-fi is belefért. De nem csak a szellemünket edzhettük a könyvekkel, azt hiszem, hogy a 100 km/h-ás szélben tett sétával mindenki próbára tette az állóképességét is, és azt, hogy még mennyire tud játszani „Király, király, adj katonát!”-t. Az Aktivity is egész jól ment, habár a hangom már egy kicsit elfáradt, mire a bekiabálós részhez értünk, mindenesetre megoldottuk valahogy.
Este az utolsó témafelvetés az egész hétvége témájának összefoglalója volt.

Akkor végül is mit gondoljunk, mit ne gondoljunk, mit kéne gondolnunk, hogy tudjuk befolyásolni, amit gondolunk? (Nem, nem az Eredet-teóriát fejtem ki. :D) Miről akarunk, tudunk gondolkodni, mi van hatással a gondolatainkra, és ha már hatással van, kell-e hallgatnunk rá? Mi az összefüggés a gondolat és az érzelem között, melyiket könnyebb befolyásolni? Azt hiszem, még ha túl sok kérdés vetődött is fel bennem, fokozatosan választ kaptam rájuk. A későbbi bizonyságtételek is e köré épültek, és az imaszobában akár el is mondhattuk a véleményünket minderről, megbeszélhettük valakivel, közösen imádkozhattunk. Az egyik legjobb élményem minden alkalmon az imaszoba. Hogyha nem mered egyedül kimondani a gondolataidat, vagy ha csak egyszerűen nem tudod, hogyan fogalmazd meg, van valaki, akivel közösen imádkozhatsz. Talán az egyik kedvenc dolgom, amit szeretek csinálni az az imádkozás a barátaimmal. Végül is Isten is gondolhatja azt: „Hé, ezek rólam beszélgetnek. Milyen jó kis társaság ez, hogy az én nevemben gyűlnek össze, talán meg kéne hallgatnom, miről akarnak beszélni.” Vagy akár kicsit régiesebb stílusban: „Ahol ketten vagy hárman az én nevemben találkoznak...” 🙂

A vasárnap túl gyorsan telt ahhoz, hogy föleszmélhessek. Pakolás, istentisztelet, búcsúzkodás és huss, már vége is...mégis, voltak a délelőttnek jó részei. Például amikor együtt énekeltünk a foteloknál, csak úgy. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy mennyivel menőbb keresztyénnek lenni, mint nem ismerni Istent. És amikor mindenki kapott egy igét, felolvasta, és elmondta, hogy mit visz magával innen.
Aztán el kellett mennünk haza...

 

 

 

 

 

 

 

 

Hazaérve pedig csak bámultam magam elé, és elcsodálkoztam azon, hogy az Úr mindig a kellő pillanatban ad erőt a hétköznapok folytatásához.

Horváth Eszter