Meghúzódni a fjordok árnyékában…

Meghúzódni a fjordok árnyékában…

…avagy az élet folyása Norvégiában

 

Az életemnek ezen áttörését 2016 júniusa hozta. Igaz, nem ott történt, ahol számítottam rá, de pár kilométerre északra, a Skagerrák partvidékeinek Tønsberg nevű városában, ahol egy kedves nemzetközi csapat és annak vezetője pusztán önéletrajzomra és egy rólam készült képre hagyatkozva kinyitott egy ajtót, amit azóta is bánnak, hogy nem hagytak zárva. 🙂 Hogy hogyan is történt és azóta is történik mindez? Hát így…

Arra tudok csak gondolni, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, a tervezése tökéletes és időszerű. Komolyan! Mintaszerű elképzelésem volt arról, hogy októberben egy brünni egyetem padsoraiban szorgalmas diákként tologatom életem bevásárlókocsiját. Majdnem így lett, de ezen intézmény kapui tavaly számomra még zárva maradtak. Ekkor nyílt meg az önkéntesség ajtaja, ahonnan vakító fény áradt és még most is kápráztatja a szemem.
Pár óra keresés, pár óra izgulás, pár kósza gondolat, hogy mit szólnak majd a szülők, pár óra sokk a szülők részéről, pár óra englis transzléjsön, pár buzdítás, pár nem éppen buzdítás, pár jókívánság pár ölelés és lám, ott nézek ki a fejemből a KLM légitársaság Oslóba tartó járatának ablak melletti üléséből, azon izgulva, hogy mikor jön egy madárraj amely károsodást okoz a hajtóműben, ezzel lerövidítve mind norvégiai, mind földi önkéntességem idejét. Szeptember 1-jén földet értünk. Kis lépés az embernek…

Azóta itt vagyok. Egy keresztyén kávézóba vezettek Isten elszórt magvai, ahol apránként nyílik egyre tágabbra és szélesebbre a világnézetem és az önnézetem. Megtanultam, hogy nem a saját problémáim a legnagyobbak, megtanultam azt, hogy amint nem javítom meg a biciklimet reggel munka előtt, akkor gyalogolhatok 10 km-t, új volt a mosás művészete is, és hogy valamit valamivel összekeverve ehető ételt kapok, na hát ez valami hatalmasan felemelő érzés.

Heti munkánk java kedd és szombat között zajlik, ekkor ételt és italt készítve igyekszünk kiszolgálni a helyi fiatalok szükségleteit. Persze mivel színes nemzetközi csapatunk (2 nepáli, 2 filippínói, 1 olasz, 1 német, 1 lettországi, 2 norvég, 1 magyar, 1 angol) azért elég szokatlan látvány egy helyen, úgy érzem, hogy ez természetesen adta a lehetőséget, hogy kilépve a kávézók személytelen világából valami emberközelit és természetesen közvetlen kapcsolatot hozzunk létre azokkal akik betévednek a Storgaten 52-es cím alá. Szuper. Élvezem.

És mi van az Üveghegyen túl? Egy varázslatos ország, varázslatos helyekkel, természettel és véleményem szerint hihetetlen kellemes társaságot és biztonságot kínáló emberekkel. Ide tévedve megtanultam, hogy 1 kávé nem kávé, hogy nincs rossz időjárás, csak rossz felszerelés, és hogy autóval minek előzni, ha gyönyörködhetsz az utat körülvevő természetes csodában. Kis (amúgy hatalmas) házunkban az a furcsa, ha nincs vendég, és ha nepáli barátunk (Dipen) készíti a vacsorát, az kétszer csíp… Ezen kívül napról napra tapasztalom, hogy a stoppolás mennyire pénztárcakímélő és kapcsolatépítő utazás, és bizony el kell hogy mondjam, hogy a gyümölcsöt itt nem vásárolni, hanem kukázni is lehet. (KELL!!)

Lassan már-már végéhez közeledik itteni tartózkodásom ideje, amit egyrészt nagyon sajnálok, másrészt várom is nagyon. Kicsit olyan érzés ez, mintha Valaki cukorkákkal tömné folyamatosan a zsebemet, de úgy érzem, hogy már nem fér több, és már én is szívesen adnék másnak is! De talán pár darab még fér… 🙂

Most elbúcsúzom, álljon itt még pár kép azoknak, akik vizuális típusok! 🙂

Bence

Ilyen a táj…

És ilyen a csapat… (egy része)

Több kép is van, lehet szemezgetni az Instagramon: https://www.instagram.com/swee_ben/ 🙂

     És ahogy a norvég mondja: Ha det!

Még senki nem szólt hozzá...