Későre jár. Száraz, puszta földön lépdelsz. Körülötted éhes emberek keresik a gyógyulást, reménységet. Hallani, érinteni szeretnék Őt. Nem hagyják Őt elmenni, fáradhatatlanul követik. Nem is sejtik, ki Ő valójában. Csak azt érzik, jó a közelében lenni.
- Uram, … küldd el őket! Nem tudunk nekik mit adni. Ez a föld puszta. Nem tud itt senki erőt meríteni. Nincs miből. Csak megkövült lelkek vannak. Nézd, csak ennyi hitünk van. Hát mi az, ennyi embernek? Hadd keressenek maguknak reménységet ott, ahol gyümölcsöző élet van, jóval messzebb innen.
Ő rád néz, és szelíden így szól: „ - Nem kell elmenniük. Ti adjatok nekik enni!"
Félve, megszégyenülve adod át neki a kevesedet. Azt a pár aprócska kenyeret, és a sovány halakat. Ő az égre emelve hálákat ad érte, s megáldja azokat.
A megáldott, megtört kenyér újra a kezedben van. Mindenkinek elég.
A kérdés csak ennyi… Továbbadod-e?
Máté 14:13-21.
eRZSé
