Vele mentünk, mentünk, egyre könnyedebb lett vele léptünk…

Vele mentünk, mentünk, egyre könnyedebb lett vele léptünk…

Érdekes kicsit így elgondolkozni, visszaemlékezni miért is indultam neki, miért vagyok ott ahol, visszatekinteni az elmúlt hónapokra és előre vetíteni még ezt a pár hónapot, ami előttem van – már ami a diakóniai évemet illeti.
IMG_2277Bielefeldben élek 2013. szeptembere óta; azon belül Bethelben, ami egy nagyon szép hely tele tipikus német épületekkel, és elég híres hely – nemcsak a Dr. Oetker vállalat székhelye miatt (tény, hogy az se semmi 🙂 ) –, itt találjuk Németország legnagyobb szociális és diakóniai központját is. (Akit érdekel, látogasson el legalább a honlapra, de saját szemmel látni még érdekesebb, egymást érik a különböző hoszpisz házak, sérült fiataloknak, fogyatékosoknak, időseknek, gyerekeknek, betegeknek kialakított otthonok, műhelyek, iskolák, szabadidő központok, különféle intézetek).
Az ok, amiért itt vagyok, elég összetett és én sem értem igazán. Vicces, de tényleg így van. Rábíztam magam a Világ Minden Tudásának Ismerőjére, aki egyengeti az utamat és kézen fogva kísérget nap mint nap, felébreszt reggelente, hogy el ne késsek melóból, elaltat esténként, hogy kipihenjem magam az olykor eléggé megterhelő munka előtt. De erről még később…
1240068_10151833386304886_1696104635_nSzóval ami biztos, hogy a suliból egy időre elegem lett, eléggé megkérdőjeleződött bennem, hogy ez most mi, minek, kell-e, akarom-e, győzöm-e vagy az győz le engem. Szünetet kértem. Magam se gondoltam, hogy ez lesz, de megkaptam. Adódott egy lehetőség, a Református Diakóniai Osztály közbenjárásával ki lehetett jutni ide, ahol most vagyok, mindenféle önkénteseket közvetítő irodák bevonása nélkül, egyszerűen csak jelentkeztem itt.

Ekkor hoztam meg életem egyik legjobb döntését. Szinte zéró német nyelvtudással indultam neki, az első hónapban csak angolul beszéltem, aztán szép lassan ragadtak rám a dolgok – nagyon sokan nagyon sokat imádkoztak értem, hogy eléggé ragadjak :)… Az elején ez volt a legnehezebb, t.i. eléggé szeretek embereket megismerni, beszélni, spannolni, és emiatt hamar belopom magam az emberek szívébe, de itt úgy éreztem, mint egy tört szárnyú kis madárka, aki arra vár, hogy forrjon a pici csontja össze és újra repülhessen. Hozzátenném, még most sem száguldozok, de ellestem néhány bölcsebbtől, hogyan kell szökdelve haladni. Ennyit a nyelvről.
Ami a munkát illeti, hát elég vegyes érzéseim vannak. Az elején kicsit ijesztő volt, és nagyon nehéznek tűnt, most is elég nehéz tud lenni, de elég unalmas is, és nagyon hangos, amit egyre nehezebben viselek. Sokszor eszembe jut Seal egyik legismertebb számának refrénje, ami így hangzik: “No we’re never gonna survive, unless we are a little crazy…” (kicsit meg kell őrülni, ha túl akarod élni). Nem hiába van a mellékhelyiségbe is ez a kiírás: “Man muss nicht verrückt sein um hier zu arbeiten, aber es hilft ungemein” (Nem kell őrültnek lenni ahhoz, hogy itt dolgozz, de rendkívül nagy segítség). És ez így megállja a helyét (tán még a szabad fordításaim is 🙂 ). Rájöttem, hogy mindegyik kollégám szeretnivalóan hibbant, némelyeket ugyan egy kicsit nehezebb szeretni, meg vannak fura dolgaik, szokásaik, de ugye kinek nincsenek, meg hát nem csoda… Jah, a lényeg, hogy mi a dolgom: heti kb. 40 órában fogyatékos, mozgássérült, epilepsziás, sérült, néma, vak, nagyon hangos, vicces hangokat kiadó – és ezek kombinációi – embereket ápolok, foglalkoztatok, etetek, szórakoztatok. A legfiatalabb 26 éves, a legidősebb 80 felé már, férfiak és nők, érdekes múlttal és családi háttérrel. Fizikailag olykor, szellemileg minden egyes nap leterhelő, lefárasztó, de erősítő és hiszem, hogy nem hiábavaló.
IMG_0411Sokat tanulok az emberektől, emberekről, Istenről és Istentől. Sokat kapok, sokat adok, sokat nevetek, olykor sírok, néha még csüggedek is, aztán felemelkedek, “tudom, a hegyeken Te ott vársz rám”. Hálás vagyok, amiért itt lehetek, ezekkel az emberekkel, ebben a városban, ezzel a szervezettel, de azért már vége lehetne… 😀 (ez az őszinte, jelenlegi érzésem). Viszont abszolút nem bántam meg, hogy nekivágtam. Isten annyi mindent megmutatott, már eddig is, annyiszor megölelgetett, annyi csodát tett, annyi fontos dologra rámutatott, annyi mindent tanított, hogy a munka tényleg csak mellékes dolog, hogy csináljak valamit, de a lényeg az út, amin végigmegy ilyenkor az ember. Érdekes, hogy mindig tudja, hogyan tuningoljon, amikor rossz napom van, vagy tele a hócipőm, vagy egyszerűen csak kimerültem. Egyszer például utánam küldte az egyik kollégámat még az eleje felé: zavart, hogy nem mondott nekem senki semmit, hogy jól csinálom-e amit csinálok, vagy mit kellene máshogyan, vagy gyorsítani kéne, vagy precízebben kéne, vagy egyáltalán, semmi visszacsatolás, semmi reakció. Na jó, hát ilyen vagyok. Ez nem könnyű munka, és még nem dolgoztam egy ilyen összeszokott teamben, egy idegen országban, ahol idegen nyelvet beszélnek, és egyszerűen rosszul esett, hogy nem veregetik meg a kollégáim a vállamat. De ezt persze nem mondtam el senkinek. Kicsit kiborultam emiatt, hogy senki hozzám se szól melóban. Komolyan mondom, egy napjára rá a műszak vége felé, a kollégám köszönt el tőlem, aztán visszafordult, azt mondja: “Johanna, még el akartam mondani, hogy nagyon jól csinálod, amit kell, tényleg szuper munkát végzel!” Hát nekem kb. leesett az állam, hogy miii???! Majdnem elsírtam magam ott helyben, csak egy meghatott “Dankeee”-t tudtam mondani.

IMG_2072Az volt az első alkalom, de azóta már annyiszor megdicsértek, a mentorom, aki betanított úgy döntött, hogy elvisz magukkal Törökországba szabadságra, mert megérdemlem. Visszatekintve nem volt az annyira nagy szabadság, mert ott is dolgoztunk, a “Villalakókat” vittük kirándulni, de nagy élmény volt, az biztos. Aztán a főnököm, akiért a leghálásabb vagyok, nagyszerű ember, nagyon barátságos (de nem túlságosan – úgy értem azért mégis megvan a tisztelet), minden napomat bearanyozza, annyira kedves, mindig megkérdezi, hogy vagyok, minden rendben van-e, olyan számomra, mint egy őrangyal. Én is ilyen főnök szeretnék lenni majd, amilyen ő, nagyszerű vezetőnek tartom és becsületre méltónak; szóval hogy ő is mondta, hogy nagyon nehéz lesz a következő önkénteseknek, mert az ideiek nagyon magasra tették a lécet. ^_^
1377150_10152331965269937_490033896_nMivel kb. 450 fiatal vállalkozott idén Betheljahrra (ebből 25-en külföldiek), ezért 25-ös létszámú szemináriumcsoportokba vagyunk osztva. Az évben van 5 hét, amikor nem munkával telik az idő, hanem szemináriumhetünk van, előadásokkal, csapatépítő játékokkal, szórakozással, csoportos munkákkal foglalkozunk. Nagyon jó csoportba kerültem, már az első hét után összebarátkoztunk: FB csoport, közös partyk, stb. Egyébként magyarok is vagyunk itt négyen, abból ketten Felvidékről. Sőt, van havonta egyszer magyar református istentisztelet, azt szeretem, nem csak a szeretetvendégség miatt, az igehirdetések is tényleg jók, de a közösség is, családok, idősek, fiatalok keverve, összesen kb. 20-30-an. Így sikerült egy mellékállásra is szert tennem, egy gyülekezeti tag ajánlotta fel, ő felmondott, ezért helyette takarítok hetente egyszer egy idős néninél, aki elég nehéz eset, de ezt inkább nem részletezem, mert csak felhúzom magam… (Jó, nem olyan gázos a dolog, csak nagyon kicsi a lakása és 80 év emléke, és minden kis szobrocskája, giccse ki van téve, hogy legyen mit porolni.) Amúgy kedves a néni, ha beszél, csak nem nagyon szokott, mert (szerintem) depressziós. Meg sok a programja. El se tudjátok képzelni, mennyi dolga van egy német idősnek, még a bejárónőnek is nehezen talál időpontot – egy masszázs meg egy lábápolás közé azért csak betesz, hogy leporoljak, mert amúgy asztmás is. Hm, úgy volt, hogy hagyom a nénit…
IMG_0786Szerintem lassan a végére érek a mondókámnak, még talán annyit, hogy nagyon köszönöm azoknak, akik messziről támogatnak imáikban, meg időnként végighallgatják a kiborulásaimat, meg azoknak, akik messziről szeretnek, remélhetőleg pár hónap és begyűjtöm az összes ölelést, ami egyébként nagyon hiányzik is. Köszönöm a családomnak, hogy kibírják nélkülem, meg ó a nagymamám imáit külön, hát ő minden egyes nap könyörög értem, mily’ nagy áldás az ilyen hátszél. 🙂 Igyekszem fejlődni, felnőni, bizonyítani, tapasztalni; szólni, ha úgy van, de hallgatni, ha kell; tanulni meghajlani, mint szélben az aranykalász, tanulni kérni, nem megijedni; ha kapok is, tanulni elfogadni, tanulni csodákra várni, tanulni nagyokat álmodni, tanulni emberekkel lenni, tanulni szeretni, tanulni türelmesnek lenni…
IMG_2262Kiléptem a komfortzónámból, és nem azt mondom, hogy itt történik a csoda, inkább azt, hogy mennyi minden csoda, amit amúgy egészen természetesnek gondolunk.
Akit érdekel a Betheljahr, forduljon hozzám bizalommal, biztos, hogy rábeszélem, hogy jöjjön ki, ill. akinek még egyéb kérdése van, remélem, tudja, hol talál!

Johanna

2 hozzászólás

  1. Vera szerint:

    Kitartást Johanna, az Úr erősítsen meg a szolgálatodban! 🙂 Egyébként én is hasonlóval foglalkozom itt Londonban, csak mint fizetős munka 🙂 Kellemesen elmosolyodtam pár mondatodnál…na igen 🙂 😀 Sok puszi, áldjon meg az Úr. xxx