Zajongó város

Komolynak tűnik ez a kaparat, de remélem nem lélekrázó. 😀 Frissül ám a Keresztény vagyokom is.

imázs

Zajongó város

Lüktet a város, zavaros ápora kavarodik, ahogy látom, emlékképek villanak kivetítőink fel-feltűnő képsoraiban, s beleégetik a tetves koponyám minden részébe, felesleges szenvedés volt a mi kálváriai hat hónapunk.
Zajong a város, hallom a suhanó kocsikat, mintha csak megnyugtató szívverésed éltetné szorult gondolataim központját, ahogy átfordulnak a lét robbanásából, végigcikáznak testemen, míg csak el nem mondom őket neked.
Nem lehetek önző, sem aggódó, mégis érzem, ahogy beszippant a kocsik, a fényed, szemed fehérjének sziporkázó lüktetése, izzó lámpafény az, kihuny a bura sötétjében, mit mindketten érintünk, s értünk.
Nem akarok több sort rólad írni, inkább az óratornyot figyelem, komótosan baktat, fokozza vad, csapongó őrületem.
Te komisz, ravasz város, nem látod már, potyog a vakolat, megmunkált falaid úgy omlanak, hullanak, mint dögvész idején a madarak. Süllyedsz, akár a Titanic, eszement, őrületes, pörgő-forgó, zajongó város!
A robaj megrázza ablakunk kereteit, ropog a plafon, neked még csak szemed sem rebben, aljas lángolóm, a zajongó város összeomlik alattunk.
Ne sajnáld magad, kis semmirekellő, tudod, porból szebb palota épül.
Ez a te sorsod, meggyötört elméjű, lépj rajta keresztül, látnok, hol a te hited? Csak ő az ki számít szaladó életed élénknek tűnő egén, téged éltet ártatlanul ontott vére, galád, nem a város az otthonod, becsapták kis szárnyaló tudatod.
Harmatcseppek kúsznak, hajnalodik a csupa kő város felett, rombadőlt álmok otthona, súgom füledbe, eszelősen, buzgón, nevess rajta, ostoba.
Ébredezem már, álmatlan, elgémberedett testem megnyúlik, majd lelankad, s tudom, minden, mind hiába, gyerek ez az idő, hogy zajos őrületünket gyógyítsa.
Nincs más a fák alatt, csak nevető eszménk suhanó árnya, a zajongó város elcsendesül, belesüpped szemünk lágyába.

Még senki nem szólt hozzá...