Az Ő szeretete – Fiatal Reformátusok Szövetsége

Az Ő szeretete

fioh

A Tinitáborban felolvasott szösszenet olvasgatásra. 🙂 Részletesebb és gyakrabban frissülő gondolatok a Keresztény vagyokomon.


Ember, szeretlek! Magam sem tudom, miért. A fiam vérét adtam érted ember, miért késlekedsz hát? Szabad akaratot adtam neked, azért, hogy élő kapcsolatod lehessen velem, de te nem láttad a jóságom. Így hát az öröklétből kitaszíttattál, az időt fogy, mindössze annyi, mint egy falat kenyér, és te eltékozlod! Szereteted, türelmed, alig hasonlít már az enyémre, pedig a saját képemre formáltalak. Hol vagy, ember, miért menekülsz?

Amikor elvetettek a földbe, friss, egészséges mag voltam, szerettem a talajt, amelyben a hatalmas kéz elhelyezett, melengető volt a nap, amelyet hagyott a kéz, hogy rámvetüljön, s frissitő a víz, mellyel öntözött. Én csírázni kezdtem nagy buzgalommal teremtőm büszkeségére, amikor valami történt. Egy másik növény hajtott ki mellettem, szára magasan fölém emelkedett, és eltakarta a napot. Nem olyan volt, mint én. Vad, burjánzó, szabadon tekeredett össze-vissza, nem szabta meg neki senki, hogy merre hajtson a levele. Rögtön én is olyan akartam lenni, szertelen és szabad. Így hát megsebeztem a tenyeret, ami gondozott engem, tüskéket növesztettem, és egészen olyannak éreztem magam, mint a gaz mellettem. Csakhogy az a növény nem támogatott. Kacagva hajtott tovább az ég felé, ellepve mindent, amit a teremtőm adott nekem, és lassan elnyomott a földön. A teremtőm nyúlt értem, hogy felvegyen, de tüskéim egyre csak megsebezték, és a a körülvevő indák már nem engedték a napfényt, hogy kihúzzon engem onnan. Gondozás nélkül pedig elkezdtem száradni. Hervadtak, lekókadtak a leveleim, gyökereim minduntalan vízért kiáltanak, és nem találja a szemem a napfényt.
A teremtőm a saját tüskéimtől nem tudott nyúlni értem, miközben egyre jobban száradtam el, míg végül más nem maradt belőlem, csak egy kókadt karó. Hát ismét lehajolt a hatalmas kéz, és elkezdte kitépni mellőlem a gazt, amely már szinte lenyúzhatatlan vasruhaként vett körül. A kis sebek teremtőm kezén felszakadtak, és ömlött belőlük a vér, miközben értem küzdött, és én lassan megpillantottam a nap lágy sugarait a tüskék mögül. A fény fokozatosan életet adott, azt a dolgot, amit a burjánzó növény szeszélye régen elvett tőlem. Töredező leveleim a napfény, és az azt követő jótékony eső hatására újra éledni, duzzadni kezdtek. Növekedtem ismét, letörve a tüskéim. S teremtőm keze még mindig ott munkálkodik mellettem, még ha meg is csalom újból meg újból, nem engedi, hogy a gaz ismét ellepje a termőföldet. Vérzik, és szenved az  a kéz, de vére éltető, és gyógyító, amitől újjászülethetek. Felé akarok nőni ismét. Begyógyítani a sebeket a kezén, neki élni, és lecsókolni a kezéről a fájdalmat, amiért megpillantott, és megmentett, egy olyan törékeny kis virágot, mint én.
Neki adni a gyökereim, a száram, a leveleim, a virágom,  az egész életem.
Vajon elég lesz az áldozat?

Még senki nem szólt hozzá...