firesz@firesz.sk

Karácsony körül

2012. december 29., szombat

Eszter

Olvasási idő: kevesebb mint 6 perc

„Hogy én mennyire, de mennyire utálom a kilencediket...“, kép1karacsonymondtam magamnak legalább az ezredik alkalommal, amikor valamelyik tanárunk önelégült vigyorral, vagy esetleg fáradt, szinte már elgyötört arccal bejelentette, hogy másnap írunk még egy dolgozatot. Mert milyen jó a félév előtt megírni, úgyis itt a monitor, tegyünk rá még egy lapáttal...
Végül is, gondoltuk, majd megoldjuk valahogy, elég összetartó osztály vagyunk, legalább túl leszünk rajta, és a január kicsit könnyebb lesz. Na igen...csakhogy aztán a sok kis „na, még ezt megírjuk gyorsan“-ból az lett, hogy két hétig napi 4-5 felmérőt írtunk.

kép2karacsonyJó, gondoltam, úgy fogok rájuk tanulni, ahogy idáig is, de tudtam, hogy ezek úgyis rosszabbul fognak sikerülni, mert túlságosan megoszlik a figyelmem. Szóval amikor a monoton reggeli készülődés után – amit szinte már nem is érzékelek, mert évek óta nincs benne semmi új – levágtam a táskám a padra, hátrafordultam a többiekhez, és olyan fontos, elsőrendű témák átbeszélése után, mint például, hogy kivel találkoztunk tegnap délután, rátértünk a szokásos morgolódásra.

"Hmm, nem tom’ mi lesz, asszem’ a felét megtanultam…" "Hát, én nem értettem, hogy mit akar a tanár, úgyhogy a könyvből elolvastam az anyagot." "Jó. Mondta, hogy karikázós lesz, akkor mondjuk, az A-nak legyen a jele az asztalra kopogás, a B-é meg a köhintés…"

kép3karacsony

És ez így ment napról napra. Volt, ami egész jól sikerült, egyesre, de az általános jóslatok arról, hogy olyan görcsben van a gyomrom, hogy nem tudtam figyelni, vagy mivel a másik tárgyból nem értettem semmit, ezért azt tanultam, nem ezt, nos, bejöttek a szebb jegyek is.

kép4karacsony

Nem is tudom, valahogy ez annyira elvette az életkedvem, hogy úgy éreztem, mintha a szünet előtti utolsó nap ébrednék csak fel a sulin való szarkasztikus röhögésből...és akkor már csak nézek ki a fejemből, és azon gondolkozom, hogy minek csináltam végig ilyen hozzáállással? Lehetett volna jobban is, nem? Vagy legalábbis megpróbálni őszintébben imádkozni érte, és kérni az Urat, hogy legyen velem, segítsen, hogy emlékezzek arra, amit tudok...
Elmentem az adventi délutánra. Visszatekintettünk az ez évi eseményekre és megint rájöttem, hogy van miből erőt meríteni. Hisz amíg így el voltam foglalva azzal, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk a suliban, törődnöm kellett volna a családommal is. Nem pedig ilyennek lenni:

kép5karacsony Egyre jobban éreztem magam, *nevetőráncok on* és nagyobb elhatározásom lett a tettrekészséghez, ahogy a szeretetvendégség közben beszélgettem a többiekkel. Írni kezdtem. Nem, nem blogot, az már van, sőt, nem is irodalmi műfajban, hanem csak úgy magamnak, a gondolataimat. Minden nap felfirkantottam a napi igét a kis füzetembe és leírtam az aznapi agymenéseimet mindenről, ami csak történt velem, azt a felfedezést téve, hogy Isten mindig tudja, milyen igét, milyen részletet kell hallanom az Ő végtelen bölcsességéből ahhoz, hogy könnyebbek legyenek az élet apró-cseprő dolgai. Nem volt szükség más-más igerészt keresni a különböző történésekhez, mert az az egy, ami éppen a napi volt, fedezett mindent. Mosolyogtam rajta, hogy megfogadtam egy barátom tanácsát, hogy írogassak valami ilyet.

kép6karacsony

Ezek után karácsonykor másra se vágytam már, csak arra, hogy azokkal legyek, akiket szeretek, és nagyon boldog voltam, amikor elmentünk az idősek otthonába énekelni. Utána pedig részt vettem az ünnepi istentiszteleten – igen, nagy élmény, katolikus vagyok (csodálkozni MOST kell) – és az előtte érzett száraz ürességet felváltotta mosolygós, meleg szeretet érzése. A családi vacsorán a jóleső tudat, hogy végig nézel az asztalnál ülőkön, és mindenki boldog, te is az vagy.

kép7karacsonyA pannonhalmi éjféli misében pedig az érsek is arról beszélt, amire talán most az első éven ébredtem rá, hogy a karácsony nem csak az a nagy esemény, amikor felhívom minden kétezer kilométerre élő rokonomat, hanem valójában az, amit A Fiú című videó is közvetít. Ettől a felismeréstől pedig minden egyes nap, amikor este befejezem a napi ige körüli gondolataim leírását, újult erőt kapok, és azt hiszem, ez csodás. Végre értem a karácsony lényegét!

Nem bántam meg azt sem, amilyen még suli közben voltam. Igazából utólag jót nevetek rajta, hogy több napig mindenkinek egyazon arckifejezésbe kövült az arca, a sok összehúzott szemöldökű diák, millió ránccal és lefelé konyuló mosollyal hirdetve, hogy igazán hagyjon most mindenki békén. Ebből azt is megtanultam, hogyha egy kicsit lelkesebb (Na jó, elég nehéz lett volna azért kifejezetten lelkesnek lenni, tényleg!) lettem volna, akkor talán a többieknek is javíthattam volna a kedvén. De itt nem a "volnán" van a lényeg, hanem azon, hogy majd így lesz. Minden nap egy kicsit jobb, egy kicsit az Úr felé fordulóbb, egy kicsit a rossz érzések maszkját levetőbb arc néz rám vissza a tükröződő felületekről, talál valami újat az egyhangú reggeleken, talál valami jót abban, amit nem szeret.

"Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról."

 

Fiatal Reformátusok Szövetsége
Zväz mladých reformovaných – Firesz


Fő (Hlavná) 48/50.
Őrös (Strážne)
07652 Szlovákia

IČO: 31958273

Területi egységek

Munkacsoportok

chevron-downchevron-up-circle