A figyelmes hallgatás meg én

A figyelmes hallgatás meg én

Reggel nyolctól bent ültem a 350 fős előadóteremben, és már elmúlt tizenegy is, mikor az egyik évfolyamtársam megkérdezte, hogy mit értettem meg abból, amit a tanár mondott. Mondtam neki, hogy csak nagyon keveset. Vagyis inkább semmit. Ekkor ő is mondta, hogy ő sem értette a dolgot. Ezzel nyugtattam magam, hogy nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem fogom fel a dolgokat. Aztán már még annyira sem követtem az előadást, elkezdtem tervezni, hogy hogyan lesz a délután, hogy el kell mennem bevásárolni, na meg azt is el kell dönteni, hogy hogyan megyek majd a hétvégén a nagymamámhoz. Az idő telt, a tanár mondta a tananyagot, az előttem ülő gyerek játszott a számítógépén, én terveztem a hétvégi utamat úgy, mintha az lett volna a feladatom.

Aztán végre elérkezett a háromnegyed egy, mikor elindulhattunk kifelé a teremből. Rohantam enni, hogy még időben fel tudjak szállni a villamosra, hogy elérjem a csatlakozásomat.  Mivel viszont elnéztem a csatlakozást, ezért volt 10 percem a buszmegállóban. Leültem és elővettem a Mai Ige aktuális kis füzetecskéjét, és kinyitottam a napi résznél.

És már a címnél megdöbbentem, mikor azt kérdezte tőlem, hogy figyelmes hallgató vagyok-e? Rögtön eszembe jutott, hogy mennyire nem figyeltem a tanárra, nem követtem, hogy mit mond. „Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok“ (Lk 8,18)!  Mert nem mindegy, hogy csak úgy ülök a teremben, vagy figyelemmel kísérem azt is, hogy mit mond a tanár. Elgondolkoztam azon, hogy már hányszor történt meg ez, hogy figyelni kellett volna, és nem figyeltem. És most még csak arról a feléről beszéltem a dolognak, mikor esetleg neked hátrányod lesz belőle, hogy nem figyelsz. Az még meg sem lett említve, hogy mennyire udvariatlan egy dolog, és mennyire rosszul eshet ez a másiknak.

Nagyon jó volt viszont megtapasztalnom azt, hogy Isten mennyire figyel az én életemre (is), hogy mennyire számon tartja. Jó érzés az, hogy figyelmeztet, és még időben léphet az ember. Figyelmesen kell hallgatni, azonban én is sokszor elkövetem a hibát, hogy rákérdezek valamire, de a válasz már nem nagyon érdekel. Úgymond lefutom a kötelező kört. És ezen javítanom kell, figyelnem kell arra, hogy hogyan állok hozzá az emberekhez.

Ha esetleg úgy érzitek, hogy a ti életetekben is hasonló problémák vannak a figyelmes hallgatással kapcsolatban, akkor próbáljatok meg ti is tudatosan változtatni rajta, fejleszteni ezt a képességet. Mert hát ugye az a tanár sem azért mondja el a tananyagot, hogy ő gyakorolja… Én már holnap megpróbálom!

 

Ezt most leírtam (bár nem vagyok valami nagy tehetség), lehet, hogy ennyi volt, lehet, hogy lesz folytatás. Nem tudom. Majd időben kiderül.

Lukács

3 hozzászólás

  1. Eszter szerint:

    Köszi Lukács, ezt igen hasznos volt hallanom nekem is …..

  2. Julcsi szerint:

    Tetszett Lukács,

    ahogy leírtad, s amit leírtál.
    Szerintem néha meg kell nézni felülről a dolgokat: megvan az ideje a hallgatásnak és a beszédnek is. Tegnap voltam egy nagyon kedves barátommal leülni valahol és egyfolytában csak mondta, mondta meg mondta.
    Szerettem volna, ha ez olyan kétoldalúbb, és ott ültem és néztem és gondolkodtam és hallgattam. Aztán az jutott eszembe, hogy ennek az embernek erre van most szüksége. És igyekeztem még figyelmesebben hallgatni tovább.
    De azért a kapcsolatoknak kiegyensúlyozottaknak kell lenniük. De múltkor én sírtam és mondtam és sírtam csak édesapa miatt.
    Úgyhogy rendben van ez így.
    Jó dolog megtanulni meghallani a dolgokat.

  3. Lukács szerint:

    Örülök neki, hogy ha volt benne valami hasznos. 🙂